Akik szemfülesek voltak már rájöhettek, hogy melyik srác lesz inkább főszerepben, akik viszont nem, azok most megtudhatják ;)
Néhány kommentért vagy pipáért nem haragszok meg ;D És a két ünnep között hozom az új részt!
Most már csak hosszú téli szünetet, boldog karácsonyt és kellemes olvasást kívánok nektek! :)xx
2. rész
Reggel, akarom mondani hajnalban lépések neszére ébredtem. Kis gondolkozás után eszembe jutott, hogy ezen zajok forrása Krisztián és Kornél lehet. Amikor legelőször találkoztunk, akkor is volt egy hasonló helyzet, de az már egy másik sztori. Kinyitottam a szemem, és valóban ők voltak. Ott álltak az ágyam felett.
- Mi van? – nyögtem ki alig látva az álmosságtól.
- Köszönjük köszöntésed, neked is jó reggelt! – ironizáltak grimaszolva.
- Ha nem ébresztenétek fel hajnalban, akkor az illem is eszembe jutna – forgattam meg a szemem, amit időközben sikerült kinyitnom. – Amúgy miért kellett nekem is felkelnem?
- Azért, hogy megkérdezzük, nem lenne-e kedved velünk szétnézni egy kicsit a városban – mosolyogtak angyalian.
- Hajnalban?
- Már nyolc óra. Amúgy keresnénk kávézót vagy valami izét, ahová beülhetünk és kajálhatunk – kérte aranyosan Kornél.
- Mert a hotelben nem lehet reggelizni – álltam ellen továbbra is a kérésnek.
- De ha délután vagy délelőtt megállunk valahol? – szólalt meg már Krisztián.
- Na, jó, rendben. Tíz perc, és kész vagyok – adtam meg magam és, kikászálódtam az ágyból. Előszedtem egy laza nyárias ruhát, majd a fiúk felé fordultam.
- Nem akarnátok kimenni?
- Mégis miért? – kérdezte tettetett értetlenséggel Krisztián.
- A legjobb barátaid vagyunk. Nyugodtan öltözz át előttünk – beszélt rá Kornél, miközben a szája sarkában ott lapult az a kaján mosoly.
- Akkor legalább forduljatok el – csóváltam meg a fejem nevetve.
Miután megtették, félrevonultam egy kicsivel eldugottabb helyre, és gyorsan átöltöztem, rendbe raktam az arcom, majd hagytam egy cetlit Nóriéknak, hogy nemsokára jövök.
London tényleg gyönyörű! Nem győzök ámuldozni, hogy mennyire szép város! Azt hiszem egy újabb kedvenccel gazdagodtam. A nagy csodálatom közben találtuk is egy Starbucks-ot, ahová elindultunk, hogy megigyam a reggeli szokásos capuccinomat.
Odafelé se tudtam betelni a várossal. Ugyanúgy nézelődtem, annak ellenére, hogy velem szemben is jöttek. Már fordítottam előre a fejem, amikor a semmiből egy felsőtestnek ütköztem, aminek köszönhetően majdnem elestem.
- Úristen, ne haragudj! – szabadkozott rögtön a barna, göndör hajú, szerintem közel 180 cm magas, farmernadrágot és fehér pólót viselő, 20 év körüli srác.
- Semmi baj – mosolyogtam rá, miközben visszanyertem az egyensúlyomat.
- Úgy sajnálom! Esetleg kárpótolhatnálak valamivel, amiért majdnem fellöktelek? – kérdezte óvatosan, mintha attól tartana, hogy megbántana szavaival. Ekkor tudatosult néha kissé elhomályosuló és kihagyó agyamban, hogy nem más akar engem kárpótolni, mint Harold Edward Styles! Igen, az a Harry Styles!
- Hát… ha szeretnéd, akkor rendben – egyeztem bele kissé zavartan.
- Mi történt? Minden oké? – vette észre Kornél, hogy lemaradtam.
- Persze, semmi gond. Csak nekem jött ez a srác, és elhívott egy kávéra – szedtem gyorsan össze a gondolataimat. Mit is tudhatna arról Kornél és Krisztián, hogy ki jött nekem…
- Rendben, akkor mi visszamegyünk. Majd siess te is. Kapsz háromnegyed órát! – kacsintott rám Krisztián.
- Milyen nagylelkűek vagytok! Ott leszek – mondtam nekik, majd elmentek, így végre Harrynek szentelhettem a figyelmem. – Ne haragudj, a barátaim voltak – tűrtem a fülem mögé a hajamat zavaromban.
- Semmi baj – mosolygott ő is. Istenem, az a mosoly! – Akkor viszont jól gondolom, hogy nem vagy idevalósi, ugye? – érdeklődött.
- Jól gondolod. Csak kirándulni jöttünk Londonba – nyögtem ki nagy nehezen. Mellette tényleg komoly erőfeszítésre van szükségem, hogy összebírjak rakni egy értelmes mondatot.
- És honnan jöttetek? – kérdezgetett tovább. Most tényleg érdekli vagy csak udvarias velem?
- Magyarországról – látva kicsit értetlen arcát kiegészítettem: – Közép-Európa.
- Így már meg van. – nevette el magát, aminek köszönhetően megmutatkoztak azok a gyönyörű fehér fogai. De miket beszélek? Én még nem akarok szerelmes lenni! Dominik után még szükségem van egy kis időre… még egy kicsire. – És minek köszönheti London, hogy egy ilyen szépség ellátogatott ide? – húzódott széles vigyor az arcára, így láthatóvá váltak a gödröcskéi.
- Öhm, köszönöm – pirultam el. – Amúgy egy pályázat segítségével – válaszoltam végre, közben meg is érkeztünk a Starbucks-ba. Én megrendeltem a capuccinomat, Harry pedig valami sütit.
- Amúgy Harry Styles vagyok – mutatkozott be, majd rögtön hozzá is tette: – Bár ezt te is tudod szerintem.
- Igen, tudom. Én Alexa Király vagyok – mosolyogtam rá. A közelében képtelenség, hogy ne mosolyogjon az ember?
- Szépen hangzik a neved – bókolt, majd beleharapott a sütijébe, ami közben már megérkezett a capuccinommal együtt.
- Köszönöm – megint elpirultam. Hányszor fog még zavarba hozni? Van egy olyan érzésem, hogy sokszor. – Amúgy mindenkit kárpótolsz, akit majdnem fellöksz? – tettem fel a kérdést, ami már egy ideje a fejemben motoszkált.
- Csak azt, aki megérdemli – felelte sejtelmesen, szája sarkában egy számomra kicsit érthetetlen okból kacér mosollyal.
Hát erre tényleg nem tudtam mit mondani. Sok lenne percenként megköszönni a bókjait. Mivel érdemeltem ki pont én? Nem mintha bánnám, sőt! Csak ez annyira abszurd.
- Meddig maradtok itt? – kérdezte, majd amikor felpillantottam rá – mert időközben érdekesebb volt az asztalt bámulnom – a szemeiben csillogást láttam. És, hogy milyen szép szemei vannak! Ez már bűn! Na, jó. Sürgősen le kell állítanom magam!
- Egy hétig. Jövő héten ilyenkor már Párizsban leszünk – feleltem kizökkentve magam az íriszeinek fixírozásából.
- Akkor nem sokáig – válaszolt szomorúbb hangsúllyal, és már azok a gyönyörű zöld szemek sem csillogtak annyira. Ennyire azért nem kell sírni!
- De ha figyelembe veszed, hogy az előtte lévő egy hetet Madridban, az az előttit Rómában, és a jövő hetet Párizsban töltjük, akkor érthetőbb – próbáltam kicsit felvilágosítani, hogy bár ide csak tegnap estefelé érkeztünk meg, mi már két hete nem voltunk otthon.
- Így világos már – költözött egy kis boldogság az arcára.
Erre a válaszom ismét csak a mosoly volt. Lehetetlenség nem mosolyogni vele, mondtam már? Közben a capuccinom elfogyott, így készültem visszamenni a hotelba.
- Nos, Harry, köszönöm a kárpótlást, de nekem mennem kell, nem szeretném elhagyni a többieket – álltam fel a székemből.
- Pedig örültem volna, ha egy kicsit még beszélhetünk, de rendben, ahogy szeretnéd – állt fel ő is, majd kifizette a sütit és az italomat. – Azért elkísérhetlek egy darabig? – csillantak fel ismét azok a smaragd szemek.
- Ha szeretnéd – egyeztem bele. Mintha ellen lehetne állni annak a szempárnak.
A hotel felé menve természetesen dumáltunk még Harry nagy örömére, és egy hihetetlen dolog történt: megkért, hogy találkozzunk még este! Na, ezt már tényleg nem tudom elhinni! Végül kinyögtem, hogy benne vagyok, majd kezet csókolt (!) és elment. Lehetséges, hogy ilyen rövid idő alatt valaki elcsavarja a fejem? Mert velem szerintem ez történt… De ennek nem szabadna! Még nem! Most még képtelen lennék rá, hogy többet érezzek iránta, egyszerűen nem menne.
Ezen gondolatok közben visszaértem a többiekhez. Nóri és Viki is felébredt már.
- Jó reggelt! Hogy aludtatok? – kérdeztem, miközben leraktam a táskám.
- Neked is! Egész jól. Amúgy hova is mentél? – érdeklődött Nóri.
- Krisztián és Kornél felébresztett nyolckor, hogy menjek velük a városba szétnézni kicsit, meg keresni valami kávézószerűséget, aztán nekem jött egy srác, és meghívott a Starbucks-ba – meséltem el röviden.
- És ott voltál ennyi ideig? – értetlenkedett Viki, amikor sikerült feldolgoznia kora reggel ezt a sok információt.
- Igen, beszélgettünk – vontam meg a vállam.
- Aha. Beszélgettetek. Szerintem is – vigyorgott Nóri, amire nekem is önkéntelenül mosoly kúszott az arcomra.
- Annyira hihetetlen? – tártam szét a kezem.
- Őszintén szólva? Igen – adott választ a saját kérdésére Viki. – És csak ennyi történt?
Egy kicsit gondolkoztam rajta, hogy elmondjam-e, ami a hotel előtt történt, de végül úgy döntöttem, igen. Elvégre is a legjobb barátnőim!
- Nem egészen – kezdtem bele, és erre a kijelentésemre egyből felcsillant a szemük. – Elkísért a szállodáig aztán azt kérte, hogy találkozzunk még, és egy kézcsók után elment – mondtam el végig vigyorogva.
- És ezt így kell kihúzni belőled? – támadtak le egyszerre egy olyan „ugye tudod, hogy mi következik ezután?” nézéssel.
- Jól van, na! Nem olyan egyszerű ez. Még korai lenne bárminek is kialakulnia.
- Akkor minek egyeztél bele? – tették fel a teljesen logikus kérdést.
- Nem láttátok a szemeit. Azoknak képtelenség ellenállni – mondanivalóm közben akaratlanul is mosoly kúszott az arcomra, miközben újra felidéztem lelki szemeim előtt.
- Ugye tudod, hogy ez mit jelent? – nézett rám komolyan Nóri.
- Mire gondolsz?
- Arra, hogy te kezdesz belezúgni abba srácba – fejezte be Viki.
- Nem! Azt még nem szabad! – tiltakoztam. – Még kell egy kis idő.
- Tudod, hogy nem akarunk beleszólni, csak amennyire kell, de figyeld meg, hogy az lesz a vége – tette a vállamra a kezét Nóra. Erre egy fejcsóválás volt a válaszom, majd készültünk lemenni a reggelihez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése