If you give me the chance... 2.

Helló! :)
Hoztam is a következő részét ennek a one shotnak. Ebben már beindulnak a dolgok, ahogy ígértem az elsőnél, mivel csak 4 részből áll ez a történet. Remélem, tetszeni fog.
Ennyi is lettem volna, jó olvasást! :)xx

2. rész

A meghökkenéstől alig bírtam megszólalni, csoda, hogy a számat nem tátottam el. Mostanában kevés dolog lepett meg, de ennek teljes mértékben sikerült.
- Úgy érted, a One Directionös Niall Horan?
- Igen – mosolyodott el, fejét kicsit oldalra döntötte, én pedig mintha egy földre szállt angyalt láttam volna magam előtt. – De ez, ugye, nem gond?
- Miért lenne az? – értetlenkedtem, mert ezzel tényleg nem voltam tisztában. Természetesen már hallottam hírüket, de nem sok mindent tudok róluk. Nem úgy alakult az életem, hogy holmi fiúbandával foglalkozzak.
- Semmi, nem érdekes – hessegette el a gondolatait. Nem szóltam semmit, ha akarja, elmondja, ha akarja, nem, nem az én dolgom. – Egyébként milyen gyakran lépsz fel? – figyelt rám újra, és megkóstolta az italát.
- Változó. Van, hogy egymást követő több napon is, van, amikor kapok egy kis szabadságot – feleltem unottan. Már hozzászoktam ezekhez a kérdésekhez.
- És mikor leszel legközelebb?
- Holnap után – válaszoltam röviden. Láthatóan nem kötött le a beszélgetés, mivel ugyanezeket a kérdésekre sokszor feleltem már. Rövid csend állt be, amit én nem szándékoztam megtörni. Egy az, semmi mondanivalóm nem volt neki, a másik, hogy ő akar velem beszélni, nem pedig fordítva. Végül a szótlanságot Niall göndör barátja zavarta meg, talán Harry vagy Zayn, nem tudom.
- Gyere, Niall, mennünk kell! – támaszkodott a szöszkére, majd rám pillantott. – Helló, Red Rose! Nem lenne kedved legközelebb csak nekem táncolni? – kérdezte szerinte csábítóan, szerintem viszont elég részegen. Látszott rajta, hogy már nem szomjas. Niall kikerekedő szemekkel bámult hol rám, hol a barátjára.
- Kösz, nem. Nem adok magánszámokat senkinek – intéztem el kissé flegmán, de ez most nem tudott érdekelni. Utáltam, amikor ilyen megjegyzéseket vagy kéréseket tettek. Válaszom hallatán Niall szájából egy megkönnyebbült sóhaj szökött ki, amit nem tudtam hova tenni.
- Fogd be, Harry, és inkább menjünk! – utasította – ezek szerint akkor Harryt – Niall, majd hozzám fordult. – Bocs, most indulnunk kell, szia! – köszönt el integetve, és elhúzta magával a göndört.
 Az estém további folytatásában iszogattam, majd megláttam néhány ismerőst, akikkel táncoltam jó pár órát. Végül valamikor hajnali öt körül idejét láttam hazamenni. Útközben azon gondolkoztam, hogy vajon miért jött oda hozzám Niall. Oké, most az est fénypontja voltam, de akkor is simán odamehetett volna más táncos lányhoz is. Nem értem. Mondjuk nem igazán volt fiúval dolgom eddig. Ha az életem máshogy alakult volna, akkor lehet, hogy most könnyebb lenne. De mivel nem, így kb. alig van tapasztalatom.

Másnap szinte egész nap aludtam. Délután négy körül ébredtem fel, elmásztam lezuhanyozni, aztán vissza az ágyba és tévéztem egész nap. Csak kajálni keltem fel. Semmire nem volt energiám, így örültem, hogy ma nem kellett bemennem dolgozni. Nem tudom, hogy bírtam volna ki. Ha hajnalban érek haza, általában ez van. Egész nap nem csinálok semmit. Főleg, ha előtte dolgoztam több napot is, mint most. Este is elég hamar úgy döntöttem, hogy alszok. Megvacsoráztam, és már bújtam is az ágyba. Tévézés közben nyomott el az álom.

Reggel természetesen megint sokáig aludtam. Két órakor keltem fel, és egyből vettem egy forró fürdőt, ami így elég hosszúra nyúlt. Amikor kész voltam gyorsan hajat szárítottam, és négyre végeztem is. Most már csak ruhát kell előszednem, illetve a sminkemet megcsinálnom. Közben bekaptam pár falatot, és a készülődéssel is végeztem, így időben indultam el otthonról. Az út ugyanannyi ideig tartott most is, mint mindig. Beléptem a bejáraton, üdvözöltek, akik ott voltak, majd Philip jött oda hozzám.
- Ma is gyönyörű vagy, mint mindig – simított végig a karomon.
- Nem fogok lefeküdni veled most sem, szóval kár erőlködnöd – közöltem vele, mire kínjában elnevette magát. Szokott ilyeneket csinálni, így már megtanultam, hogy mikor tesz ilyesmi utalásokat, és hogy mit reagáljak rá.
- A fene! Pedig reménykedtem – tette a szomorút. – Na, de a lényeg! Más lesz ma este a fő fellépő, szóval előtte leszel te is. A középső rúd a tiéd. Fél óra múlva pedig megnézem, mit adsz elő, úgyhogy igyekezz! – adta ki a feladatomat a mai estére. Bólintottam, majd az öltözőmhöz mentem átöltözni. Természetesen most sem állt sok darabból a fellépő ruhám: egy top és miniszoknya. Gyorsan felvettem őket, majd visszatértem Philiphez.
- Jó lesz, ügyes vagy! – értékelte a produkciómat, miután befejeztem. Rá mosolyogtam köszönetképpen, és visszasétáltam ismét az öltözőmbe. Leültem a tükröm elé, és azon kaptam magam, hogy azon járnak a gondolataim, vajon Niall itt lesz-e. Miért érdekel ez engem? Jó, nem kötött le a vele folytatott beszélgetés, de azért aranyos volt, hogy próbált érdeklődni.
- Rose, gyere! Kezdünk – szólt Becca, mire végignéztem magamon, majd elindultam a színpad hátsó bejáratához. Még másik négy lánnyal egyszerre léptünk fel a rudakhoz, és mindenki megkereste a sajátját, én ugye a középsőt. Elkezdődött a zene, amivel egyszerre kezdtük el lassan a táncot. A rúd előtt mozogtam, amikor észrevettem egy szőke hajkoronát. A szívem dobbant egy nagyot, amikor jobban láthatóvá vált, és felismertem benne Niallt. Alig bírtam koncentrálni, mert folyton azt néztem, hogy ő néz-e. Komolyan, mint a dedóban. Jó, itt van, ezt akartam, most már meg kell próbálnom figyelni. Erősen koncentráltam a jól betanult mozdulatokra, hogy ne rontsam el, de közben azért Niall felé pillantottam. Nem árt, ha szemmel tartom. Elégedetten nyugtáztam, hogy érdekli a mai produkcióm is, az arcán mosolyt véltem felfedezni. Bár nem tudom, mióta fontos ez nekem. Amikor alkalmam volt, próbáltam őt figyelni, és mindig megkönnyebbültem, mikor láttam, hogy figyel. Tehát egész végig. Hol mosoly, hol vigyor jelent meg az arcán, amitől nekem is jobb kedvem lett. Pedig nem is számít az ő véleménye… azt hiszem.
Megkönnyebbülve léptem le a színpadról, miután a lányokkal befejeztük a produkciót. Sietősen mentem az öltözőmbe, és szokásomhoz híven átöltöztem az én ruhámba, hogy kényelmesebb cuccokban töltsek itt még pár órát. Amikor végeztem, kisétáltam, és a bárpultot vettem célba. Most nem terveztem, hogy berúgok, szóval csak lime-os Bacardi Breezert rendeltem. Az egyik kedvencem.
- Ismételten nagyon ügyes voltál! – jelent meg mellettem Niall, a frászt hozva rám. Amint le tudtam nyelni a kortyot, válaszoltam.
- Köszönöm – fogtam rövidre. Mi mást mondhatnék még?
- Meddig maradsz itt?
- Ameddig jól érzem magam. Miért?
- Nem fontos, csak kérdeztem – egyből elnézett a tánctérre, gondoltam, nem akar erről beszélni. Hát jó, nekem aztán mindegy, csak érdeklődtem. – Lenne kedved sétálni velem egyet? – a lehető leghirtelenebbül ért a kérdés.
- Miért? – összehúzott szemekkel figyeltem, miközben ittam még egy kortyot.
- Miért kell, hogy mindennek oka legyen? – tette fel a költői kérdést félrebiccentett fejjel, amitől majdnem elaléltam, de tartottam magam. Kinyújtotta felém a kezét, amit elfogadtam, magam sem értem, miért. Niall olyan más. Valahogy nem tud vele goromba lenni az ember, pedig most legszívesebben elküldtem volna, hogy hagyjon engem békén. De nem tettem.
- Nem fázol? – kérdezte hirtelen, amikor kiértünk az épületből.
- Nem – válaszoltam kicsit talán furán. Nyár volt, ilyenkor az esték ritkábban hidegek. Mondjuk itt, Londonban előfordul, de azt már megszoktam. – Lehet egy kérdésem? – törtem meg a ránk boruló csendet hirtelen.
- Persze.
- Miért akarsz megismerkedni velem, amikor egy csomó, normális lányt is megkaphatsz? És még csak harcolnod sem kellene értük – pillantottam fel rá értetlen fejjel. Egyáltalán nem állt össze bennem a kép, hogy miért. Azt persze gondoltam, hogy azért keresi meg újra és újra a társaságom, mert, mondjuk, járni szeretne velem. Itt csak az a kérdés, hogy miért pont Niall Horan és miért pont rám esett a választása.
- Ez igaz, de ők csak Niall Horant látják a One Directionből, nem pedig Niall Horant Írországból – kaptam meg a magyarázatot, amit el kellett ismernem, hogy igaz. Viszont nem elégítette ki kíváncsiságom.
- És ha én is csak Niall Horant látom a One Directionből? – húztam fel szemöldökeimet, miközben válaszára vártam. Elvégre is ez simán előfordulhat.
- Szerintem nem – felelt nyugodtan, egy pillanatra rám nézve.
- Honnan tudod? – nem hagyott nyugodni a kérdés. Mégis honnan tudhatná, amikor pont azért tűnt ismerősnek, mert láttam őt már valahol, csak akkor a fényviszonyok miatt nem tudtam kivenni, hogy ki ő. Amikor bemutatkozott és tisztán láttam magam előtt, akkor ismertem fel Niall Horant. A One Directionből, és nem Írországból. Ezt mivel magyarázza?
- Nem tudom – jelentette ki a távolba meredve. – Érzem – pillantott rám újra, kéklő szemei pedig nem akarták elengedni az enyémeket. Ő biztosabb a dolgában, mint én, és még csak nem is ismer.
- És ha nem jól érzed?
- Akkor így jártam. Neked nem kell azzal foglalkoznod – mondta félig felém fordulva. De ezt nem tudom megérteni. Egyáltalán, én nem is akarok pasizni! Mi a francot keresek akkor egy fiúval az utcán sétálgatva? Ráadásul Niall Horan az a fiú! Fel nem foghatom, hova tűnik ilyenkor a józan eszem!
- Bocs, de nekem mennem kell – szólaltam meg hirtelen, meg sem vártam, mit reagál rá társaságom, máris elhúztam onnan a csíkot, és igyekeztem visszamenni a bárba, ha nem kapja el a karomat egy kéz. Niall keze.
- Miért akarsz elmenni? Nem érzed jól magad velem? – nézett ártatlanul a szemembe, én viszont képtelen voltam két másodpercnél tovább tartani vele szemkontaktust. Mert nem volt elfogadható indokom a kérdéseire.
- Én… csak… Mennem kell – nyögtem össze valamit, ami egyáltalán nem volt a számára megfelelő válasz, ezt láttam az arcán. – Nézd, Niall. Te egy nagyon aranyos, kedves, elragadó fiú vagy. Válassz magadnak egy hozzád illő lányt. Aki normális, nem olyan, mint én. Mindkettőnknek ez lesz a legjobb, hidd el – próbáltam megértetni vele, hogy nagyon nem én kellek neki. Mert az már nyilvánvaló, hogy szeretne tőlem valamit. Kivéve, ha sikerült lebeszélnem rólam. Nem vagyok hozzávaló, neki egy rendes lány kell, és én nem vagyok az.
- Nem értelek – rázta a fejét, de nem foglalkoztam vele. Ott kellett őt hagynom.

28. rész

Sziasztok! :)
Remélem, tetszett a múltheti meglepetés. És ha már a one shotoknál tartunk. Valamelyik előző részhez kaptam egy kérdést, hogy lesz-e még Larrys one shot. Akkor azt írtam, hogy nem valószínű. Nos, még aznap vagy rá egy napra megszállt az ihlet, nem tudtam megállítani, így ha véget ér az If you give me the chance, megosztom veletek a következő Larry one shotot :D
És persze az elmaradhatatlan kérdés: kinek hogy tetszett a Best Song Ever? Szerintem megint hatalmasat alkottak a srácok.
Végül pedig nagyon boldog 3. szülinapot a One Directionnek! ♥ Hihetetlen, hogy már 3 éve... :')
Ennyit akartam, kellemes olvasást! :)xx

28. rész

Alexa szemszög:
- Utálom a búcsúzkodást – mormogtam Harry vállába, miközben a repülőtér felé tartottunk egy taxival.
- Én sem szeretem – hangja az enyémhez volt hasonló. – De, ugye, tudod, hogy nem örökre válunk el? – tette már fel a kérdést játékosan, mire automatikusan jobb kedvem lett.
- Igen, tudom – vágtam rá nevetve, és még jobban hozzábújtam. Utálom, hogy nemsokára el kell engednem, pedig legszívesebben egész nap vele lennék. De akármennyire is szeretem, nem vagyok a „fojtsunk meg egymást” kapcsolat híve. Kell egy kis külön töltött idő azért.
Mélázásomból a megálló taxi zökkentett ki. Harry lebeszélte a sofőrrel, hogy várjon meg engem, majd mindketten kiszálltunk. Szinte egyszerre nyúltunk az eddig a fejünk tetején ülő napszemüvegekért, és raktuk őket a helyükre. Mintha olyan sokat takarnának… A mozdulat befejezte után már-már természetes módon tartottam a kezem, hogy összekulcsoljuk az ujjainkat, és Harry sem tett másképp. Fura, hogy még csak pár napja vagyunk együtt, de már vannak ilyen berögzült, megszokott cselekedeteink.
- Azért kibírod nélkülem, ugye? – kérdezte nem sokkal az indulása előtt. A gépe hamarosan felszáll, és határozatlan időre nem látom őt.
- Nem vagyok benne biztos – feleltem, bár azért ennyire nem volt vészes a helyzet. Nevetve magához húzott, majd ajkait az enyémekhez nyomta. Nyelve hamar átsiklott a számba, hiszen elég jól ismerte már, az én nyelvemmel is könnyen felvette a ritmust. Legnagyobb sajnálatomra eltávolodott, mielőtt még jobban beleéltem volna magam, így ajak lebiggyesztve néztem fel rá.
- Majd máskor. Nem szeretem, ha egy ilyen pillanatban is minket néznek – mondta bocsánatkérőn, és a hátam mögé bökött a fejével. Megfordultam, és láttam, ahogy pár tini lány vágyakozva pillant felénk. Ezzel még nem lenne semmi gond. De aztán észrevettem valamivel arrébb lesifotósokat. Szinte már undorodva fordultam vissza Harryhez.
- Megértem – sóhajtottam egy nagyot, majd kaptam egy puszit a homlokomra.
- Amint lesz időm, hívlak – ölelt magához, én meg szabályosan belebújtam.
- Vigyázz magadra – suttogtam a füléhez. Kicsit eltávolodott, halványan elmosolyodott, és még egyszer, utoljára megcsókolt. Rövidre sikeredett, mert már mennie kellett, így elszontyolodva néztem végig, ahogy beszáll a gépbe. Az ajtóból még intett egyet, én gyorsan viszonoztam, és el is tűnt. Ó, mit fogok én kezdeni magammal nélküle?
Kicsivel megcsappant életkedvvel utaztam vissza a hotelemhez, ahol még három napot töltünk el, aztán vége a kirándulásunknak, és repülünk haza, Magyarországra. És Harryvel még ezt sem beszéltük meg. Sőt, igazából semmit. Komolyan nem értem néha, minek ígérjünk meg egymásnak, hogy megbeszéljük, amikor nem. Ráadásul ez egyáltalán nem telefontéma. Érdekesen fogjuk megoldani, ebben biztos vagyok.
- Na, Alexa, hol marad a jókedv? – lökött meg Krisztián már a szobánkban.
- Valahol az egyik Londonba tartó járaton? – kérdeztem vissza kínomban nevetve. Fejcsóválva nézett vissza a telefonjába, amikor Kornél rontott be hozzánk, megzavarva az eddigi nyugalmas kettesünket.
- Mi ez a punnyadás? Kint csodás az idő, ti meg itt kockultok? – támadott le minket. – Kapjátok össze magatokat, indulunk Disney-Land-be!
 
Harry szemszög:Kicsit fáradtan léptem ki a repülőgépből, miután megérkeztem Londonba. A tegnapi buli, a hajnali akciónk Alexával a parkban, és a kevés alvás eredménye. De egyáltalán nem bánom, mivel mindvégig a barátnőmmel voltam.
Meglepetésemre Louis várt rám a terminálban. Nem számítottam rá, hogy kijönnek értem, így csodálkozva mentem oda hozzá.
- Te meg mit keresel itt?
- Téged – nevetett fel, majd az „üdvözlő ölelés” után el is indultunk. – Amúgy hogy ment Alexával? Remélem, jól – kérdezte, amikor az autójába dobtuk be a táskámat. A név hallatán egyből elmosolyodtam.
- Igen. Hála az égnek, nem volt gond, bár paráztam eléggé, de sima ügy volt – vázoltam fel röviden az elmúlt pár napot.
- Örülök. El sem tudom képzelni, hogy mit műveltél volna itthon, ha nem úgy megy, ahogy eltervezted – lökött oldalba nevetve, miközben beindította a kocsit.
- Én is szeretlek – csempésztem felháborodást a hangomba.
- Tudom – villantott rám egy kb. ezer wattos vigyort. Na, Lou sem normális.
Fél órával később a Direction-háznál álltunk meg. A csomagomat a kocsiban hagytam, ugyanis nem terveztem, hogy itt alszok ma este. Kényelmesebb lesz a saját házamban és a saját ágyamban most.
- Sziasztok! – köszöntünk Louis-val egyszerre, mire előbukkantak.
- Minden okés volt Alexával? – támadtak le mind a hárman.
- Úgy alakult, ahogy kellett. Tökéletes volt – mosolyodtam el, majd a vállba veregetés és gratulációk után – a srácok szeretnek kicsit túlzásba esni – kajáltunk Niall kérésére, és mentünk stúdiózni.

If you give me the chance... 1.

Helló! :)
Mint látjátok, nem új részt hoztam, hanem egy újabb one shot-ot!
Azt hiszem, már tavasz környékén nekikezdtem ennek a megírásának, de abbahagytam, mert nem volt ihletem. Aztán múlthéten újra elővettem, és szerencsére bepótoltam a lemaradást, így úgy döntöttem, hogy megosztom ezt a történetet veletek is :)
Nem lesz olyan hosszú, mint a Larrys one shot volt, nagyon max. 5 részt terveztem, és nem valamelyik 1D-s bromance-ról fog szólni. Az első részben nem igazán történik nagy valami, az egyik főszereplőnk életét ismerhetjük meg. A továbbiakban felpörögnek az események, ígérem! ;)
A véleményeteket pedig várom, akár komi, akár pipa formájában.
Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást Rose és Niall történetéhez! :)xx

 

1. rész

Ez az este is ugyanúgy indult, mint az eddigiek az utóbbi hónapokban. Felvettem egy alig takaró mini ruhát, magas sarkút, kihívóra sminkeltem magam, és egy kis táskába bepakoltam pár fontosabb dolgot. Bezártam az albérletem ajtaját, a lakáskulcsot szintén besüllyesztettem a retikülömbe, és elindultam lefelé a lépcsőházban. Irány dolgozni!
Foghattam volna taxit, de mivel a sztriptíz bár nincs olyan messze, gyalog mentem. Igen, ott dolgozok táncosként. Nem ez volt az álmom gyerekként, de úgy jöttek össze a dolgok, hogy nem volt választásom. 15 éves voltam, amikor anyával és apával hazafelé tartottunk autóval egy kirándulásról. Egy elrohanó állat megzavarta az előttünk lévő sofőrt, és áttért a másik sávba, onnan pedig a másik autóval együtt valahogy nekünk csapódtak. Apa elég hamar automatikusan elfordította a kormányt, így csak a kocsi elejében keletkezett nagy kár, ahol anya és apa ült, a vége nagyjából épségben maradt, ahol én voltam. Az előttem lévő két ülésnek nagy szerepe volt abban, hogy túléltem, könnyebb sérülésekkel megúsztam. Anya és apa viszont nem, a helyszínen meghaltak, bár ezt akkor még nem tudtam. A másik két autóban lévők hívtak segítséget, a mentők egyből kórházba vittek minket, ahol ellátták a sérüléseimet, és még bent tartottak pár napig. Másnapig semmit sem tudtam a szüleimről. Délután jött be az orvosom, és közölte velem, hogy már nem tudtak rajtuk segíteni. Akkor azt hittem, hogy vége az életemnek. 15 évesen egyedül maradtam a nagyvilágban, hiszen testvérem se volt. Egy hétig feküdtem bent, amíg próbáltam feldolgozni, hogy az egész életem tönkrement. Aztán elengedtek, bár nem volt hova mennem, így ez alatt az idő alatt kerestek nekem árvaházat. Na, az a három év, amit ott töltöttem maga volt a pokol! Gyűlöltem az a helyet. Amikor megérkeztem oda kb. senkivel nem beszéltem, csak ha hozzám szóltak. Ez az évek múlásával nem sokat változott, annyi eltérés volt, hogy jobban ismertem már az ott élőket, és ha megszólaltam, akkor többnyire beszólogattam. Eleinte még megpróbáltak nevelőszülőkhöz adni, de egy év után rájöttek, hogy sosem fognak nekem megfelelő családot találni, hacsak vissza nem hozzák nekem a régit, ami, ugye, lehetetlenség. Az egész bent töltött éveim alatt azon gondolkoztam, mi lesz velem, ha elmegyek onnan. Igazából soha nem tudtam felfogni, hogy a szüleim nincsenek már velem, így hosszú idő kellett, amíg kitaláltam, hogyan fogom folytatni az életem. 17 évesen jutott eszembe, hogy amint nagykorú leszek, elmegyek onnan. Mondjuk úgyis kiraktak volna mondván, már felnőttem. Életem egyik legboldogabb napja volt, amikor elhagytam az árvaházat. Hála az égnek, volt bent internet, így már lefoglaltam egy albérletet, és mivel jó magaviseletű voltam, kaptam némi pénzt, hogy az első pár hónapot ki tudjam fizetni. Nem volt sok cuccom, tehát túl sok bútorra sem volt szükségem. Napokig keresgéltem állás után, amikor egy férfi jött oda hozzám az utcán, miközben egy újságban voltam elmerülve. Azt mondta, hogy messziről megfigyelt, és tudna egy nekem való munkát, így lettem sztriptíz táncos. Már akkor is utáltam, de szükségem volt a pénzre, hiszen nemcsak a lakásra, hanem a kajára is kellett. Először elég prűd voltam, de ahogy teltek a hetek, úgy vetkőztem ki magamból és a ruháimból is. Baráti viszonyt alakítottam ki még néhány táncos lánnyal, és a főnökkel is jóban voltam. Pár hónap után adtak a kezembe először füvet és drogot. Az előtt egyiket se próbáltam és nem is akartam, de mindenki mondta, hogy nem lesz semmi baj, így beleegyeztem mondván, egy használattól még nem lesz világvége.
Azóta eltelt valamivel több, mint egy év. Füvet és drogot néha még a mai napig használok, de nem vagyok függő. Ha megkínálnak, elfogadom, hiszen nem lenne rá pénzem. Még most is abban az albérletben lakom, amit az árvaházban néztem, szerencsére sikerült megtartanom. Bár volt párszor, hogy alig bírtam kifizetni. Inkább nem ettem, csak legyen rá pénz, így az alakomra nem lehet panaszom. Meg, aztán ha táncosnő az ember – akármilyen táncosnő –, az alakja szinte tökéletes.
- Szia, Rose! – intett felém Rebecca, az egyik táncos lány, akivel jó kapcsolatba lettem. Rámosolyogtam, miközben lefelé mentem a lépcsőn a bejáratnál. – Kiheverted a tegnap estét? – nevetett, és mindkettőnknek eszébe jutott. Elég annyit tudni róla, hogy sokat ittam és kicsit be voltam szívva.
- Hát, nem egészen. Simán átaludtam volna ezt a napot, ha nem kellett volna bejönnöm – sétáltam a bárpulthoz, majd leültem az egyik székre.
- Meddig aludtál? – érdeklődött, és elém rakott egy poharat, majd töltött bele szénsavmentes ásványvizet. Mást nem is bírtam volna meginni még.
- Reggel hazaértem hatkor, és este nyolcig – adtam választ röviden.
- Az szép – bólogatott elismerően, mire felnevettem, és belekortyoltam a vízbe.
- Hogy-hogy ilyen korán itt vagy? – fogadott a főnököm, Philip ezzel a kérdéssel, miután észrevett.
- Nem volt otthon semmi dolgom, szóval előbb elkészültem – vontam vállat.
- És milyen szép vagy! Ma este különösen! Te leszel a középső rúdnál! – adta ki a „parancsot” a végigmérésem után. Beleegyezően bólintottam. Nem mintha bármi beleszólásom lett volna.
Elmentem hátra, az öltözőmhöz, és leültem a tükrös fésülködőasztalhoz tartozó székre. Belenéztem a tükörbe. Nem szerettem magamat. Nem szerettem a munkámat, hiába találtam itt néhány olyan embert, akivel egy kicsit jóba lettem. Nem szerettem az életem. Nem ilyet akartam. Úgy érzem, mintha a társadalom legalján lennék, amiért ez a munkahelyem. Soha nem gondoltam volna, hogy ide fogok jutni, soha. Mindig is ki akartam törni innen, de soha sem sikerült. És soha nem is fog.
- Ne agyalj, hanem kapd össze magad! Philip szeretné látni a táncot, mielőtt a közönségnek előadod – nyitotta ki az ajtót Rebecca. Csak intettem, hogy rendben. Bár Becca nem a legjobb barátnőm, sokszor beszélgettem vele. Ő valahogy könnyen kiismert, amikor találkoztunk, így valamennyire tudja, hogy milyen vagyok belülről. Segítünk egymásnak, ha szükség van rá.
Gyorsan át is öltöztem a munkaruhámba, ami egy falatnyi bikiniből, egy ahhoz tartozó egybe részes rövid szoknyából és egy vékony kendőből állt. Kivettem a hozzávaló magas sarkút, és kimentem. Végig sétáltam a folyosón, míg eljutottam a pult felőli ajtóhoz. Philip már ott ült a középső rúdhoz legközelebb eső széken. Intett, hogy kezdhetem, így felsétáltam a színpadra.
- Gratulálok! Engem meghódítottál – tapsolt elismerően, mikor befejeztem.
- Örülök, de nem ez volt a cél – nevettem, miközben összeszedtem a ruháim.
- Te leszel az este fénypontja, úgyhogy ne merészeld elszúrni, érthető? – nézett rám szúrós szemekkel, de látszott rajta, hogy nem gondolja annyira véresen komolyan. Bólintottam egyet mosolyogva. – Helyes! – csapott egyet a fenekemre, amikor elhaladtam mellette, hogy visszamehessek az öltözőmbe.
Philip mindig is ilyen volt. Csak olyan lányokat alkalmazott, akik neki is tetszettek. A legtöbbje meg is volt neki, egy-két kivétel akadt, köztük én is. Nálam is bepróbálkozott, de megmondtam neki, hogy én érzelmileg nem állok rá készen. Ezt meglepő módon elfogadta, talán mert ismerte az elmúlt négy évemet. Onnantól kezdve csak ilyen apróbb kacér megjegyzéseket vagy mozdulatokat tett, amiket már megszoktam.
Amint beértem az öltözőmbe, megigazították a sminkemet, még élénkebbre festették. Újra felvettem az egybe részes rövid szoknyát és a kendőt magamra kötöttem, majd megcsinálták a hajamat.
Philip sokat költött erre a sztriptízbárra, ami látszott is rajta. Már akkor elég jól ment, amikor idekerültem, és most, egy évvel később csak népszerűbb lett. Természetesen ezzel megegyezően nőtt az először alacsony fizetésem is, így az anyagi problémáim nagy része megszűnt. Most már több minden van a lakásomban, mint a beköltözésemkor, mind ruhák, mind bútorok terén. Ezért is nem váltottam még munkahelyet. Itt kapok annyi pénzt, hogy ki tudjam fizetni mindazt, amire szükségem van. Ha váltanék tuti, hogy kevesebb lenne a fizetésem, mint most, és megint nélkülöznöm kellene egy ideig. Azt még egyszer nem fogom megcsinálni! Inkább dolgozok itt még pár hónapig és gyűjtögetek. Ha elég tartalékom lesz, majd akkor kezdek el más munka után nézni. Addig meg kibírom, ha már ezt az egy évet is kibírtam.
- Rose, nemsokára te jössz – szólt be az egyik előttem fellépő táncos lány, mire elfordítottam a fejem a tükörtől. Miután becsukta maga mögött az ajtót, visszanéztem. Vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam. Felálltam, még egyszer leellenőriztem, hogy jól nézek-e ki, és miután megfelelőnek találtam, kiléptem a folyosóra. Elmentem a színpad hátsó bejáratához, ahol már várt Philip.
- Csak ügyesen! Úgy, mint nekem! – veregetett vállba kedvesen.
- Ne aggódj, nem először csinálom! – nevettem fel, majd még egyszer utoljára végig pörgettem a fejemben a koreográfiát.
- Most pedig fogadják élvezettel az est fénypontját, Red Rose-t! – kiáltotta be az úgymond műsorvezető, én pedig felléptem a színpadra. Természetesen minden fény rám szegeződött, a zene lassan elindult. Még nem kezdtem bele a táncba, csak sétálgattam a seggemet riszálva a rúd körül. Szemimmel végig pásztáztam a közönséget, elég sokan voltak. Egyszer csak mintha valaki ismerőst láttam volna meg, de csupán egy pillanatra néztem oda. Túl feltűnő lett volna, ha egy bizonyos személyt figyelek egész végig. A zene gyorsult velem együtt. A kendőt leszedtem a vállamról, köröztem vele a fejem fölött, majd a rúdra kötöttem és beálltam elé. Belekezdtem a táncba, így végre egy kicsivel több időm lett jobban megnézni azt az ismerős arcot. Szerencsémre közelebb is jött, látszott a szőke haja, kék szemei szinte világítottak a félhomályban. Farmert viselt fehér pólóval, tehát átlagos volt, de nekem valahonnan mégis rémlett, hogy már láttam valahol. Szépen lassan elkezdtem leszedni magamról az egybe részes rövid szoknyát, a férfihangok pedig ezzel együtt lettek hangosabbak, de az a szőke srác szinte rezzenéstelen arccal bámult rám. Figyelte minden mozdulatomat, és magamon is éreztem, már csaknem égette a bőrömet. Levettem a szoknyát, a férfiak elkezdtek fütyülni, én pedig megpörgettem a fejem fölött, miközben kisterpeszben álltam és ringattam a csípőmet, majd a közönség soraiba dobtam. Erre kezdtek előtörni az „állathangok”. A kivételt ismét a szőke srác képezte, de már látszott az arcán, hogy felkeltettem az érdeklődését. Mondjuk jó hogy, ha már egy falatnyi bikiniben rázom magam előtte… Miközben a rúd körül járkáltam, hirtelen megjelent mellette még másik négy srác. Nem láttam őket jól a távolság és a félhomály miatt, de ők is olyanok voltak, mintha ismerném őket, és mellesleg nem néztek ki rosszul. Most már mind az öten figyeltek, láttam, ahogy sugdolóznak, gondolom rólam vagy rólam is. A göndör ráadásul elég intenzíven hívogatott a szemével, de próbáltam nem rá koncentrálni, hiszen én most dolgozok, nem pasizok. Persze a többieket is eléggé lekötöttem, de megfigyelésem szerint legjobban a szőkét. Elérkezett az a pillanat, amikor a rúdon folytattam tovább a táncot, így őket nem nézhettem tovább, sajnos vagy nem sajnos. Felkapaszkodtam, és csináltam azokat a gyakorlatokat, amelyeket előzőleg jól begyakoroltam. Voltam fejjel lefelé, vagy amikor csak a lábammal, kezemmel tartottam magam, és egészen kicsavart mozdulatokat is produkáltam. A közönség természetesen imádta az előadásomat, az enyéimért mindig odáig voltak. Amikor végeztem, a kendőmet leszedtem a rúdról, háttal álltam a közönségnek, majd hátradobtam nekik. Megfordultam, és akkor láttam, hogy pont a szőke sráchoz sikerült céloznom. Elmosolyodtam, elhadartam pár köszönömöt, küldtem néhány puszit, és lejöttem a tánctérről.
- Nagyszerű voltál, imádtak téged! – fogadott Philip. – Holnapra kapsz szabadnapot – mondta, majd ment is tovább a dolgára. Nem is tudtam megszólalni, mert még levegőért küzdöttem, aztán visszamentem átöltözni. Szokásomhoz híven csak levettem a fellépő ruhámat, és vissza azt, amiben jöttem, mivel ha dolgozok, mindig itt maradok még egy kicsit bulizni. Ritka, ha nem így teszek. Meg aztán az alkohol ingyen van nekem, tehát nyomós ok. Nem egyszer rúgtam már be itt a barátaimmal, amire persze nem vagyok nagyon büszke, de a szüleim halála miatt még mindig nem tudott megnyugodni a lelkem. Mint sokan mások, én is a piához fordultam, illetve néha a drogokhoz vagy a fűhöz. Erőset sosem használtam belőlük, és csak akkor, ha szükségem volt rá, na meg, ha kaptam.
- Te lennél Red Rose? – hallottam meg magam mellett egy hangot, miközben a pultnál szürcsölgettem – most még csak – egy koktélt.
- Igen. Segíthetek valamiben? – fordultam a hang tulajdonosához, akiben legnagyobb meglepetésemre a szőke hajú srácot fedeztem fel.
- Öhm… csak tudod, nagyon lenyűgöztél. Minden tiszteletem a tiéd, hogy ilyen gyakorlatokat meg tudsz csinálni – ült le a jobbomon lévő székre, és rendelt magának egy italt.
- Köszönöm. Örülök, hogy tetszett! – hadartam a mára már szinte sablonszöveget, hiszen nem egyszer volt, hogy ugyanígy leszólítottak és megdicsértek páran.
- Elárulnád a rendes nevedet is? – szegezte nekem a kérdést óvatosan a szöszi.
- Rose Morgan. Mi a tiéd? – érdeklődtem elég hanyag hangnemben.
- Niall Horan – na, itt kaptam majdnem szívinfarktust. A koktélomat alig bírtam a számban tartani. Létezik az, hogy leszólított engem Niall Horan?

27. rész

Helló! :)
Nem is húzom az időt a szövegelésemmel, csak megköszönöm a sok-sok kattintást. Annyit kérnék, hogy ha nem szeretnétek írni, akkor pipáljatok :$ Csak hogy tudjam, tetszett-e vagy nem. Remélem, nem olyan nagy kérés :]
Kellemes olvasást kívánok! :)xx

 

27. rész

- Mikor óhajtozol elkészülni? – kopogtatott türelmetlenül a fürdőszoba ajtaján Harry, miután bevonultam lezuhanyozni, átöltözni és feldobni egy kis sminket.
- Fél perc – kiáltottam ki nevetve.
- Aha. Mint, amikor készültél a bulira, csak annál öt percet mondtál – szinte láttam magam előtt, ahogy értetlenül csóválja a fejét.
- Jól van már, itt vagyok – nyitottam ki az ajtót jókedvűen, mire fellélegzett, és kézen fogva húzott ki a szobájából.
- Mi lesz a többiekkel? – néztem rá csodálkozva, mert azt hittem, hogy velük reggelizünk. – Ők nem jönnek?
- Nem. Legalábbis nem velünk. Most csak mi ketten megyünk – magyarázta, én pedig boldogan egyeztem bele. Mondjuk más választásom nem igazán maradt, de mindegy. Imádom, hogy mindig kitalál nekünk valami közös programot.
Harry fogott egy taxit, majd elmondta a címet, és elindultunk. Kissé zavarban voltam, úgyhogy előszedtem a telefonomat, és felnéztem twitterre. Rengeteg, rengeteg kép rólunk. Nem is vártam mást. Harry is belenézett, de egy mozdulattal kilépett belőle, mire mosolyogva meglöktem, ő pedig magához húzott. Vettem az üzenetet: ne foglalkozz vele!
Az előtt az étterem előtt álltunk meg, ahova az Eiffel-tornyos látogatásunk után is mentünk. Itt csókolóztunk először nyilvánosan, ami aztán a neten nagy hír lett. Harry fizetett, kiszálltunk a taxiból, majd az ujjainkat összekulcsolva vezetett a bejárat felé. Kerestünk egy nyugis asztalt, és egyből megnéztük az étlapot. Alig futtattam át rajta a szemem, én már tudtam, mit akarok.
- Máris választottál? – nézett fel a kezében tartott lapokból kicsit csodálkozva.
- Igen. Amerikai palacsintát kérek. Mindig is akartam olyat enni.
- Még nem ettél amerikai palacsintát? – kerekedtek ki Harry szemei.
- Nálunk nem pontosan így készítik, szóval nem. De majd most igen.
- Értem. Akkor én is azt kérek. Nincs kedvem válogatni – tette vissza az asztalra az étlapot, majd meg is érkezett a pincér. Gyorsan elmondtunk, hogy mit szeretnénk, és beszélgettünk, amíg vissza nem jött a reggelinkkel a kezében.
- Jó étvágyat! – biccentett, mi megköszöntük, és egyből neki is kezdtünk az amerikai palacsinta elfogyasztásának. Közben nagyon jól elbeszélgettünk, bár elszomorított a tudat, hogy pár óra múlva Harrynek vissza kell utaznia Londonba. Az élet nem igazságos.
- Mehetünk? – eszméltem fel barátom hangjára. Kicsit elgondolkoztam.
- Persze – ittam ki az utolsó kortyot a poharamból, majd Harry fizetett, és el is hagytuk az éttermet.
- Mit szólnál, ha tennénk még egy látogatást az Eiffel-toronynál? – nézett le rám, mire szinte azonnal rábólintottam. Lehet Harrynek ellent mondani?
Fogtunk egy újabb taxit, majd negyed óra múlva már ott is voltunk. Harry akart fizetni, de ezt már nem engedtem meg neki. Túl sok mindent állt ő helyettem az elmúlt napokban. Kézen fogva szálltunk ki, majd az ajtó becsukódása után a taxi el is hajtott.
- Vedd fel a napszemüvegedet – utasított lágyan, mire összeráncolt szemöldökkel néztem rá. Minek? – Elég valószínű, hogy felismernek minket, engem biztos, de nem árt, ha egy részünk takarásban van – kaptam meg a magyarázatot. Ó, hát persze! Már kezdtem elfelejteni, hogy milyen híres. Eleget tettem kérésének, és máris megindultunk a pénztárhoz. Harry megvette a jegyeket, mire kicsit bosszúsan néztem rá.
- Miért nem engeded, hogy kifizessem?
- A taxit te álltad. Legyen elég ennyi – felelt nevetve, én pedig beletörődtem. Ha ez ennyire fontos neki, akkor legyen.
Amikor felértünk az Eiffel-torony tetejére, láttam még rajtunk kívül néhány embert, párokat, mint mi, és fiatalabbakat is. A derekamnál fogva húzott oda, ahol éppen üres hely volt, hogy tökéletes legyen a panoráma Párizsra.
- Olyan gyönyörű! – ámuldoztam, majd nem sokkal később megéreztem Harryt a hátam mögött, ahogy hátulról átölelt, és állát megtámasztotta a vállamon. Pont, mint amikor először csókolóztunk.
- De nem szebb, mint te – suttogta kicsit a fülem felé fordulva. Szavai hallatán elpirultam, és hálát adtam az égnek, amiért mögöttem állt, így nem annyira láthatta, hogy mennyire zavarba tudott hozni. – Imádom, amikor zavarban vagy – kuncogott fel, és egy lágy puszit nyomott az arcomra. Na, ennyit arról, hogy nem veheti észre.
Így álltunk már vagy tíz perce, amikor egy csapat tizenöt év körüli lány jelent meg. Az egyik hirtelen felsikított, hogy „Úristen, Harry Styles!”, és szinte ájulás közeli állapotba jutott. Ekkor jött oda hozzánk a többi is, és elkerülhetetlenné vált, hogy le ne támadják szerelmemet. Bocsánatkérően távolodott el tőlem, majd a lányok legnagyobb örömére fényképezkedett velük, autogramokat adott és elviselte a folyamatos kérdések hadát.
- És ő ott a barátnőd? – mutatott felém az egyik. Harry is rám nézett, elidőzött egy kicsit, majd visszafordult a kérdezőhöz.
- Igen – válaszolt mosolyogva, én pedig úgy éreztem, mintha a föld fölött repülnék. Iszonyat jó érzés volt ezt hallani!
- Ó – biggyesztette le egy másodpercre a száját. – Gratulálok! – varázsolt magára egy mosolyt. Gondolom nem akarta azzal megbántani a kedvencét, hogy kifejezi nemtetszését a barátnője miatt.
- Köszönjük – mosolygott továbbra is, majd hirtelen megpuszilta a lányt. Ezek után Harry visszatért hozzám, és ujjainkat összekulcsolva húzott a kijárat felé. Visszanézve még láttam, ahogy a lányka nem hiszi el a történteket és alig kap levegőt. Képzelem, milyen nagydolog ez neki.
- Miért csináltad? – néztem rá érdeklődve, mire megvonta a vállát.
- Láttam rajta, hogy nem örült neki túlzottan, hogy foglalt vagyok, de gratulált, és nem kezdett el rögtön balhézni. Szerintem megérdemelte – fejezte be, én pedig az Eiffel-torony előtt megállítottam és megcsókoltam.
- Teljesen megértem, hogy odavannak érted. És még csak nem is tudják, hogy milyen vagy igaziból, olyannal, akit szeretsz – halkult el a hangom. Még egyikünk sem mondta ki azt a bizonyos „szeretlek” szót, és kicsit tartottam a reakciójától. De attól, hogy nem mondtuk meg a másiknak, még éreztetjük.
- Örülök, hogy így gondolod – húzott magához közelebb, és ő is megcsókolt.

Harry szemszög:
- Nem vagyok boldog, hogy el kell menned – szólalt meg Alexa, miközben a bőröndömbe dobáltam be azt a pár holmit, amit hoztam.
- Tudod, hogy én sem, de muszáj – húztam el a számat nemtetszésem kifejezésére, majd a karja után kapva ölelésembe vontam. – Megoldjuk valahogy – nyugtatgattam, mire egy nagyot sóhajtott.
- Gondolod? – tudakolta halkan.
- Biztos vagyok benne – jelentettem ki, mert tényleg így éreztem. Azt is megoldottuk, hogy lássuk egymást miután eljöttek Londonból, ez is menni fog.
- Bocs a zavarásért, csak azt akarom kérdezni, hogy jöttök-e ebédelni – nyitott ránk Alexa egyik barátnője, Nóri. Alexa kérdőn nézett fel rám.
- Mehetünk, csak utána repülök el – válaszoltam mindkettőnk helyett, Nóri bólintott, majd magunkra hagyott minket.
- Mihez kezdek én nélküled? – sóhajtotta szomorúan Alexa, és belefúrta fejét a vállamba. Karommal átöleltem őt, és a haját simogattam.
- Tudod, nem is olyan régen még te emlékeztettél arra, hogy létezik telefon, internet, satöbbi. És mondtam, hogy megoldjuk – vigasztaltam, mire újra felnézett rám, és már mosoly bújt meg az arcán.
- Jó, igazad van. Akkor menjünk enni – vidult fel, így nekem is jobb kedvem lett, majd megragadta a kezem, és elindultunk a többiekhez.