34. rész

Sziasztok! :)
Már tegnap akartam hozni az eredeti történet folytatását, de annyit szenvedtem a wifimmel, hogy elmaradt, most viszont már itt van.
Ebben a részben kicsit előre mentünk az időben, de ezt majd úgyis meglátjátok. Egyébként úgy tervezem, hogy olyan 40 résznél lesz vége a sztorinak, az viszont még elég messze van, főleg, hogy még a one shotnak is hátra van 2 fejezet.
Nagyon köszönöm, hogy olvastok és itt vagytok nekem, illetve a visszajelzéseket az előzőhöz, kérlek, ezeket most se felejtsétek el! <3
Kellemes olvasást! :)xx

34. rész

Néhány hónappal később:

Alexa szemszög:
Ahhoz képest, hogy mostanában nem sok minden van rendben Harry és köztem, vidáman szálltam repülőre Magyarországon, hogy kirepüljek egy kis látogatásra Londonba az őszi szünetben. Az ülésem elfoglalása után azonnal kényelembe helyeztem magam, és megpróbáltam egy kicsit aludni, de a gondolataim nem hagytak. Nagyon gyorsan elszaladt az idő július óta.
Azt hiszem, akkor volt minden kb. nyugalmas, amikor Harryvel és a srácokkal töltöttem augusztus utolsó napjait. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy mire hazajövök, konkrétan az összes magyar Directioner megtalál az utcán, és alig tudok eljutni, mondjuk, egy boltba. És ez nyáron még nem is volt olyan nagy probléma, hogy hirtelen mennyien ismertek meg. Amikor elkezdődött a suli, na, akkor rengetek utálóm is akadt. Így ez a pár hónap hol kellemesen, hol kevésbé kellemesen telt el, de ha Harry Styles az ember lányának barátja, akkor azt megtanulja tőle, hogy ne foglalkozzunk másokkal. Hát, ezt is tettem!
És akkor még nagyon féltem a távkapcsolattól. Pontosabban attól, működni fog-e. Azt kell, hogy mondjam, túl lehet élni… az elején. Bár sokszor repültem ki pénteken és jöttem vissza vasárnap Londonból, azért nem volt könnyű. Főleg így érettségi előtt. Ezért Harry többször mondta, hogy nem kell kijönnöm, inkább tanuljak. Ezt persze volt, hogy elfogadtam, volt, hogy nem, mert úgy éreztem, nem bírok ki még egy hetet úgy, hogy nem láthatom őt személyesen. Mert hát nem az igazi web kamerán keresztül kommunikálni vele.
De most végre nem csak két napra maradok kint, hanem egy hétig. Hm, kíváncsi vagyok, milyen a november eleji London, még sosem voltam itt ilyenkor.
Ábrándozásomból azonban, kirángatott a figyelmeztetés, mely szerint készülődjünk a leszálláshoz, így ezt is tettem.
Nagyjából negyed óra múlva, már a bőröndömmel a kezemben vártam, hogy valamelyik One Direction tagot megláthassam, amikor hátulról hirtelen valaki eltakarta a tenyerével a szememet, majdnem a szívbajt hozva rám.
- Na, ki vagyok? – figyeltem fel a már jó sokat hallott baritonra, így nem volt nehéz kitalálnom, kivel van dolgom.
- Harry – válaszoltam meg kérdését mosolyogva, majd egyből a kezéhez nyúltam, hogy elvegyem a szememről és megfordulhassak.
- Talált! – kiáltotta boldogan, de azért visszafogottan, hiszen mégiscsak egy nyilvános helyen voltunk, ahol bármikor letámadhatják barátomat a rajongók. – Indulás hozzánk! – a mosoly az arcáról letörölhetetlennek látszott, majd lehajolva hozzám egy lágy csókot nyomott a számra. Úristen, ez de hiányzott!
A lehető legjobb kedvvel kulcsoltam össze ujjaimat Harryével, és vezetett ki a terminálból egyenesen az autójához. Közben azon törtem a fejem, hogy mi válthatta ki belőle ezt a viselkedést. Nos, azt hiszem, ez egy kis magyarázatra szorul: az elején persze minden rendben volt köztünk, a nagy szerelem, rózsaszín köd és a többi. Amikor elkezdődött a suli – és ezzel együtt a távkapcsolatunk is –, még úgy voltunk vele, hogy kibírjuk. Néhány héttel később viszont szerintem mindketten belefáradtunk. Harry a sok elfoglaltsága miatt, én pedig a tanulás miatt. Természetesen nem szakítottunk, de például voltak olyan napok, amikor nem kommunikáltunk. Mintha elhidegültünk volna a másiktól, ezt pedig én nem akartam és nem is akarom elfogadni. Az nem lehet, hogy kialudt volna a tűz! Egyszerűen nem. Lehet, a távkapcsolat hibája…
Ezért is döntöttem úgy, hogy a szünetem szinte teljes részét itt töltöm vele. Remélem, ezeket csak én képzelem be, és igazából szó sincs erről az elhidegülésről. Azt hiszem, ez a napokban ki fog derülni.
Szóval ez volt az okom a gondolkozásra. Szerintem Harry is észrevette ezt a problémát. Ez pedig azt jelenti, hogy mindketten megpróbáljuk kijavítani, és minden rendben lesz úgy, mint nyáron.
- Alexa, azt hittük, már nem is látunk! – fogadott a srácok közös házánál Louis nevetve, majd szépen, lassan kijöttek a többiek is.
- Azt a luxust nem adnám meg nektek – feleltem jókedvűen, és beléptünk a házba. Ekkor láttam meg Danielle-t és Eleanort, akiket örömmel üdvözöltem egy-egy öleléssel, csakúgy, mint a fiúkat. Ahogy eltávolodtam tőlük, megláttam még egy lányt, akivel eddig nem volt alkalmam találkozni: Zayn barátnőjét.
- Szia, Perrie Edwards vagyok – nyújtott kezet, amit el is fogadtam, miközben én is bemutatkoztam neki.
A nappaliban ücsörögve meséltek nekem a srácok, hogy mik történtek velük, amíg nem voltam itt. Bár mindent tudtam az internetnek és Harrynek hála, mégis érdekelt, milyen az ő személyes véleményük.
Aztán következtek a csajok. Mondjuk itt is ismertem minden fontosabbat, de szemtől szembe megbeszélni azért mégiscsak más. Perrie-ről tudtam a legkevesebbet, mivel vele csak most találkoztam. Ez vicces, hiszen szinte az egész augusztust itt töltöttem, de mindig pont úgy jött ki, hogy elkerültük egymást. Egészen eddig.
- Na, milyen volt ismét látni mindenkit? – kérdezte Harry, már az autójában ülve. Közös megegyezés alapján úgy döntöttünk, hogy átmegyünk az ő lakására.
- Nagyon jó. Hiányoztatok – vallottam be, ahogy az ablakon kifelé bámultam. Akármennyire is imádom Magyarországot, Anglia is a szívemhez nőtt. Úgy érzem, már itt is van egy családom, nemcsak otthon.
- Te is hiányoztál nekünk – nézett rám egy pillanatra mosolyogva, kezét pedig megéreztem a combomon. És nem igazán a térdemhez közelebb. Nos, mivel rákényszerültünk a távkapcsolatra, így nem volt alkalmunk lefeküdni egymással. Illetve ez nem teljesen igaz. Nem egyszer repültem ki hétvégére és aludtunk Harryvel az ő lakásán ketten, simán megtehettük volna. De valamiért mégsem. Bár lehet ezt a valamit is tudom: én nem érzem még rá készen magam, Harry pedig nem erőlteti, amiért nem tudok elég hálás lenni. A róla kialakított képet ismerve felteheti az ember a kérdést, ő képes várni egy ilyen témával kapcsolatban? Úgy látszik, igen.
Nem sokkal később Harry leparkolt a lakásánál, majd egyből a konyhát céloztuk meg, hátha akad valami kaja.
- Ööö… szerintem nincs itthon semmi ehető – húzta el a száját, amikor kinyitottam a hűtőt. Tényleg semmi normális nem volt benne. – Mi lenne, ha főznénk valamit? – vetette fel egy vigyorral az arcán.
- Hát, az a helyzet, hogy ha én elkezdek főzni, akkor könnyen előfordulhat, hogy felrobban a ház. Egyébként oké – nevettem a saját bénaságomon, Harry meg hirtelen nem tudta, hogyan reagáljon.
- Ketten vagyunk. Annyira nem lehetünk ügyetlenek. És csak egy egyszerű spagettiről lenne szó – magyarázta, én beleegyeztem, így nekikezdtünk elkészíteni az ételt. Remélem, minden egyben marad a végére. Mi is és ház is.

- Na? – kérdezte Harry, mikor már a kész spagettiből szedtünk, és a megkóstolásán volt sor.
- Ehető lett – nyugtáztam végül, ahogy lenyeltem a falatot. Harry nevetve bólintott, majd ő is megkóstolta.
- Szerintem is. Sőt! – dicsérte meg közös kreálmányunkat, és sok-sok röhögés közepette sikerült befejeznünk a vacsorát.
- Nézzünk valami filmet! – kértem a mosogatás után, mire barátom rábólintott, így rögtön kezembe vettem a laptopot, hogy keressek valamit. Pillanatokon belül éreztem a mellettem besüllyedő kanapét és Harry karjait körülöttem. Amint meglett a tökéletes film ma estére, Harry belehúzott az ölébe.
- Szeretlek – hallottam meg suttogó hangját, és hirtelen levegőt is elfelejtettem venni. Tudtam én, hogy minden rendben lesz, ha visszajövök hosszabb időre!
- Én is szeretlek – néztem fel rá, ajkaimat pedig Harryére tapasztottam.