16. rész

Helló! :)
Egész héten nem tudtam, hogy mikor hozzam a frisset, de ma végre lett ennyi időm, szóval itt van. Köszönöm szépen a sok-sok kattintás, illetve a visszajelzéseket is <3 Komikért és pipákért továbbra sem haragszom meg :D :$
És most a szokásostól eltérően kérek egy kis Directioner-energiát a jövőheti keddi és csütörtöki osztályozó vizsgámra, mert ha az nem sikerül, nem mehetek előrehozott érettségire. De csak ha nem olyan nagy kérés :) Előre is köszönöm <3
Azt hiszem, most csak ennyi lennék, kellemes olvasást! :)xx

16. rész

Alexa szemszög:
Harry Styles megcsókolt. Illetve meg akart csókolni. Én pedig nem hagytam. Ez a három mondat cikázott a fejemben szinte egész nap. Tudtam én, hogy nem szimplán barátságot akar tőlem, hanem többet. De ezzel még nem lenne gond. A probléma ott van, hogy én erre még nem állok készen. Nem is értem, hogy gondolta ezt, amikor a sétálásunk alkalmával világosan megmondtam, hogy egyelőre nem akarok pasit magamnak. Ennyire türelmetlen nem lehet, de úgy látszik mégis. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem tetszik, mert akkor hazudnék, hanem csak azt, hogy nem tartja tiszteletben, amit mondtam, ami végzetes dolog lehet egy kapcsolatban. Na, de ennyire előre azért ne menjünk! Aztán a csókot – vagy majdnem csókot, teljesen mindegy – még csak feldolgozni se volt időm, amikor elhívott állítása szerint nem- randira. Én meg beleegyeztem. Komolyan nem értem, hogy ilyenkor hova tűnik a józan eszem! Érdekes lesz az este vele, ebben biztos vagyok. Nem tudom, mit tervez, de azt érzem, hogy előre félhetek.
A csajok alig hitték el, amikor elmeséltem nekik a reggel történteket. Mint utólag kiderült tényleg úgy volt, ahogy azt Harrynek is mondtam: Viki Jeasnonnél aludt, Nóri pedig Viktor, Csabi és Levi szobájában. Ő se a lányokhoz menne! Na, de mindegy is. Szóval miután elmondtam nekik majdnem a hajamat tépték, amiért nem hagytam, hogy normális csók legyen, ne csak egy csók, amiből még szájra puszi se lett, sokkal inkább két ajak egymáshoz érése. A magyar tanárom, de büszke lenne rám ezért a megfogalmazásért! Tehát visszatérve a témához. Miután átbeszéltük ezt a jelentet, és még az esti vacsora meghívást is említettem már jobban örültek. Abban ők is biztosak, hogy ez akkor is randi, ha Harry nem ezt mondta.
És van még a rádió. Mivel délután mindenki pihent, és egymás szobájában voltunk a holnapi repülőút miatt, rádiót hallgattunk. Alig hittem a fülemnek, amikor meghallottam, hogy ott van a One Direction. Természetesen max hangerőn hallgattam, ahogy nyilatkoznak, és már majdnem kapcsoltam volna ki, amikor meghallottam a kérdést miszerint igaz-e, hogy Harrynek barátnője van. A szívem eszeveszett dobogásba kezdett, és bár tudtam, mire kértem mégsem voltam biztos benne, hogy tényleg meg is teszi. „De azt kell, hogy mondjam, nincs barátnőm.” – ütötte meg fülemet a mondat. Megtette, amire kértem, de én mégsem voltam elégedett. Szerintem kezdek megőrülni. Mi az, hogy „azt kell, hogy mondjam”? Azt hiszem nálam ez verte ki a biztosítékot. Nem így gondoltam én ezt a dolgot. Miért nem lehetett volna úgy mondani, csak simán, hogy „nincs barátnőm” vagy „nem igaz a hír” vagy tudom is én. Bárhogy jó lett volna, de így nem, csak így nem megfelelő. Ezek után mi lesz a vacsoránál? Ha az után nem visznek be az idegosztályra, akkor sosem.
Ezen ezernyi gondolattal a fejemben lógtam a többiekkel egész nap. Csoda, ha alig tudtam rájuk figyelni? Aztán más jutott az eszembe: Viki és Jeason. Az egész délutánt együtt töltötték valahol London utcáin. Mi lesz velük, ha mi holnap elmegyünk? A kapcsolatot tartani fogják, de mi lesz utána? Ha hiányozni fognak egymásnak? Igaz, azt gondoltam, hogy Vikiről és Jeasnonről beszéltem. Aztán később rá kellett jönnöm, hogy nem. Illetve mégis. Az ő kapcsolatuk is olyan – vagy legalábbis nagyon hasonló –, mint az enyém és Harryé. A különbség, hogy mi nem járunk. De járhatnátok! – jön elő egy hang ilyenkor a fejemben. Csakhogy ennek még nem érkezett el az ideje. Én még nem vagyok erre kész. És nem is biztos, hogy Harry lenne a megfelelő személy nekem. Vagy mégis? Nem tudom.

A kivételesen kellemes londoni este miatt kihasználtam az alkalmat, és úgy döntöttem, hogy szoknyában megyek vacsorázni Harryvel. Ritka ez Londonban, szóval le kell csapni a lehetőségre. Hajmosás és zuhanyzás után a csajokkal kiválasztottuk a ruhát, majd jött a smink. Végül nyolc óra előtt öt perccel elkészültem, és a gyomrom szerintem már a torkomig feljött, amikor meghallottam a kopogást. Megérkezett. Azonnal az ajtó felé vettem az irányt, majd egy nagy levegőt véve megfogtam a kilincset, és ajtót nyitottam neki. Mióta vagyok én ilyen ideges, ha róla van szó?
- Szia! Gyönyörű vagy! – nézett végig rajtam zöld szemeivel.
- Köszönöm – pirultam egy kicsit bele. És miért érzem magam zavarban?
- Indulhatunk?
- Persze – vágtam rá, és el is indultunk lefelé. Udvariasan kinyitotta a kocsija ajtaját, majd ő is beszállt, és indította a motort. Én iszonyat kínosnak éreztem a keletkezett csendet, amit meg akartam törni minél előbb. De mivel? És mi ez a sok kérdés?!
- Tudod, nem pont úgy képzeltem a rádiós dolgot – böktem ki az első, viszonylag értelmes dolgot, ami az eszembe jutott. Erre amúgy is kíváncsi voltam délután óta.
- Pedig azt tettem, amit kértél – pillantott felém, és az arcán valamennyire komolyságot láttam. Miért csinálja ezt velem? – Az kérted, hogy mondjam azt, nincs barátnőm. És én azt is mondtam – felelt végig az utat nézve, ami nekem rosszabb volt, mintha a szemembe mondta volna… nem, így egy kicsivel jobb.
- Tudom, csak az elején az az „azt kell, hogy mondjam” furcsa volt nekem.
- Azt kérted, és azt is mondtam. És ha arra célzol, nem hazudtam. Tényleg nincs barátnőm… még – tette hozzá olyan halkan, hogy alig hallottam meg, de egy ilyen dolgot nehéz lett volna elengedni a fülem mellett. Ha mára azt tervezte, hogy felszed, akkor komolyan az idegosztályra megyek innen, nem Párizsba.
Azt út további részét csendben tettük meg, jobbnak láttam nem szólni semmit előbbi kijelentésére. Majdcsak rájön, hogy én még nem akarok semmit.
Végül leparkoltunk egy elegáns, de mégsem az a nagyon puccos étterem előtt, ami gyönyörűen ki volt világítva. Kiszálltunk az autóból, majd elindultunk befelé. Belülről is olyan szép volt minden, mint amilyenre kívülről számítottam. Meg kell hagyni, Harrynek van ízlése! Elvezettek minket az előre lefoglalt, nyugalmas asztalhoz, majd miután a göndörke udvariasan kihúzta nekem a széket, leültünk.
- Sajnálom, hogy csak úgy letámadtalak reggel. Nem lett volna szabad – hallottam meg hangját, ami most kivételesen komolynak tűnt.
- Hát, tényleg nem. Amúgy semmi gond, felejtsük el! – erőltettem magamra egy mosolyt. Még, hogy semmi gond? Lófaszt! Már bocsánat, de ezt muszáj volt. Egész nap ő járt a fejemben, meg hogy mit művelt reggel a szobámban és a rádióban, és erre azt mondom, hogy semmi gond? Nem vagyok normális. Szegény Harry, ha hallaná a gondolataimat…
- Jó, felejtsük el – egyezett bele rövid szünet után. – Ígérd meg, hogy akkor is fogunk találkozni, ha elmész! – emelte rám szempárját, mely szívemig hatolt a benne tükröződő kétségbeeséssel és esdekléssel.
- Nem tudom, hogyan, de megoldjuk – feleltem kedvesen, elfelejtve előbbi, gondolatbéli kiakadásomat, és az asztalon heverő kezéért nyúltam, hogy megszoríthassam, ezzel is jelezve, nincs gond. Pedig van.
A vacsora a továbbiakban egész jó hangulatban telt ahhoz képes, ahogy indult. Nem beszéltünk arról, hogyan is fogunk mi még találkozni, de biztos vagyok benne, hogy valamit ki fogunk találni. Ő is beleőrülne velem együtt.
- Tudod, vagy olyan szerencsés, hogy az egyik legjobb fiúbarátomnak mondhatod magad – mosolyogtam rá pezsgőzés közben a vacsora végén.
- Ez… igazán… megtisztelő. Az egyik legjobb… fiúbarát – motyogta akadozva. Mi nem tetszik már megint?
Végül a pezsgőzés után fizetett és visszavitt a hotelhez, ahol az utolsó éjszakát fogom tölteni. A következőt már Párizsban.