17. rész

Helló! :)
Egy elég hosszú és fárasztó hét után meghoztam az olvasnivalót. Köszönöm szépen azoknak, akik küldték a Directioner-energiát, segített <3 Nem maradhat ki a hálálkodásomból a + 1 feliratkozóm sem és a sok kattintás, szóval még egyszer köszönöm! <3 Pipákat, komikat természetesen továbbra is várom :$
Azt hiszem, mindent elmondtam, amit akartam, úgyhogy jó olvasást kívánok! :)xx

  

17. rész

Az éjszakát elég hamar felváltotta a reggel, mely engem a teraszunkon ülve ért. Nóri az ágyában aludt, Viki pedig Jeasonnél. Szegények. Mi lesz velük, ha mi ma elmegyünk? És mi lesz velem meg Harryvel?
Most kivételesen nemcsak a göndörkén és rajtam gondolkoztam. Az egész Londonban töltött hétről, mely biztos vagyok benne, hogy a négy hét közül a kedvencem lesz. Annyi minden jó dolog történt itt, hogy hihetetlen! Mondjuk ennek egyik oka szerintem a One Direction és Harry. Rengeteg közös programot talált ki amióta megismerkedtünk, és mindegyiket elképesztő módon élveztem. Megszínesítette az itt létemet. Ezek után milyen lesz Párizs, a szerelmesek és a divat városa egyedül?
- Te miért vagy idekint? – zavart meg elmélkedésem közben Nóri, amiért egy kicsit hálás is voltam. Nem akarok a búcsúra gondolni még.
- Csak gondolkoztam. Hiányozni fog ez a város – meredtem továbbra is magam elé, ő pedig elhelyezkedett a mellettem lévő széken.
- Bár velem nem történtek olyan dolgok, mint veled, de azért nekem is – pillantott felém mosolyogva, majd egymást féloldalasan átölelve gyönyörködtünk a délelőtti londoni forgalomban és nyári napsütésben.
Fél óra múlva mindketten egyetértettünk, hogy ideje felöltözni, és lassacskán sajnos összepakolni. Miután kiválogattam a mai napi ruhámat, elkezdtem kiszedni a még szekrényben lévőket, és szépen összehajtva visszarakni a bőröndömbe. Mire végeztünk el is jött az ebédidő, így összeszedve mindenkit lementünk enni. Viki nem jött, mert Jeasonnel a mai napot együtt szeretnék tölteni, így természetes volt, hogy együtt is ebédelnek.
- Mit csináljunk délután? – nézett végig a társaságon az étkezés befejeztével Krisztián.
- Szerintem ti jobb, ha hozzáfogtok összepakolni – nevettem, mert őket ismerve eltart egy darabig.
- Haha. Nagyon vicces – ironizált Kornél. Pedig tényleg sokáig fog nekik tartani. Na, mindegy, én szóltam!

Harry szemszög:
Az egyik legjobb fiúbarát. Hát kösz! Miért csinálja ezt velem? Miért? Kezdek megőrülni. Jó, alapból bolondok vagyunk, de ez most nem olyan.
- A héten hányadjára kapsz idegösszeomlást? – ült le mellém a kanapéra Louis.
- Passz. Sokadjára – motyogtam halkan, levegőt kifújva. – De engem ma még bevisztek a pszichiátriára – dramatizáltam egy kicsit túlzásba esve.
- Azt nem kéne. Figyelj! Miért nem mondod meg neki, hogy szereted? – tette fel a logikus kérdést. Ha tudná, én hányszor kérdeztem ezt magamtól…
- Mert ő nem úgy szeret. Tegnap is megmondta, hogy én vagyok az egyik legjobb fiúbarátja. Mi lehetne ennél világosabb? – túrtam a hajamba idegesen felállva Lou mellől.
- Szerintem nincs tisztában azzal, mit érez – állt fel ő is, és megállt mögöttem.
- És ha elmondanám neki, akkor tudná? – tettem fel a kelleténél ingerültebben a kérdést, amit rögtön meg is bántam. Nem szoktam így beszélni Louis-val.
- Csak segíteni akarok, de látom nincs rá szükséged – fakadt ki teljesen érthető módon, és már ment volna fel a szobájába, de még időben utána tudtam szólni.
- Lou, ne haragudj! Elvesztettem a fejem, sajnálom – feleltem már nyugodtabban, mint az előbb. Szerencsére visszafordult.
- Rendben. Amúgy szerintem jobb, ha kiélvezed vele még azt a pár órát, ami maradt – adott tanácsot, amit azonnal meg is fogadtam, és egy olyan „köszönöm ölelés” után gyorsan beszálltam az autómba, és indultam is hozzá.

Alexa szemszög:
Az ebéd utáni beszélgetés viszonylag jó hangulatban telt el. Felidéztük a legjobb pillanatokat itt. Hát, volt egy pár… Már készültem volna visszamenni a szobámba, amikor megláttam a hotel bejáratánál Harryt.
- Mi járatban? – mentem oda hozzá, és rögtön meg is ölelt. – Baj van? – húzódtam hátrébb egy kicsit összevont szemöldökkel. Furcsa volt nekem, hogy köszönés nélkül így fogadott.
- Gyere velem! – azzal megfogta a kezem, és bepattantunk az autóba.
- Hova megyünk? – kérdeztem, amikor már elindultunk, és kérdő pillantásokkal néztem a fiú felé.
- Meglepetés – mosolygott végre, aminek örülni tudtam. Negyed óra múlva megálltunk egy igen ismerős nevezetesség előtt.
- London Eye? – meresztettem Harryre meglepődve a szemeim, mire ő csak mosolyogva bólintott. Kinyitotta a kocsi ajtaját, és elindultunk a bejárathoz. Szerencsére olyan sokan nem voltak, így viszonylag gyorsan be tudtunk szállni az egyik kapszulába, és nemsokára fel is értünk a tetejére, ahol megálltunk egy kicsit.
- Szebb lenne este, és látni a kivilágított várost, de akkor már sajnos nem leszel itt – állt a hátam mögé Harry, és két karját elhelyezte mellettem. Tehát kb. hátulról átölelt. És nekem nagyon-nagyon jól esett.
- Nem baj, így is gyönyörű ez a város – biztosítottam arról, hogy nekem bizony így is megfelel. Ha már egyszer valamit a szívembe zártam, akkor úgy szeretem, ahogy van. Ilyen vagyok.
Percekig álltunk így, nem szólaltunk meg. Most a csend is tökéletes volt nekünk. Hogy fog nekem ez hiányozni…
- Miért csak ilyen rövid időre jöttetek? – törte meg ő a szótlanságot. Hangjából éreztem, hogy most egyáltalán nem boldog. Mintha én az lettem volna…
- Ha tudnád, hogy hányszor kérdeztem ezt magamtól… De ne csináljunk már úgy, mintha nem lehetne áthidalni a távolságokat! Mire való a repülőgép? – fordultam felé, de ő még mindig ölelt, csak én most már szemből voltam. Mondatom után végre felfelé kunkorodott a szája. És így nekem is.
- Ja, igen. Rémlik, hogy van ilyen szerkezet is – vette viccesre a figurát, aminek köszönhetően végre nevettünk. De mivel semmi sem tart örökké, elindultunk lefelé, pedig nagyon jó volt, de hát nem foglalhat le mindent, csakhogy nyugalmunk legyen.
- Mikor indultok? Kimennénk a fiúkkal a reptérre elköszönni – szólt mielőtt még beindította volna az autót.
- Azt hiszem, hatkor. Szóval fél hat-háromnegyed hat körül legyetek ott – válaszoltam, mire bólintott és elindultunk. Útközben volt egy kérdés a fejemben, amit nem tudtam magamban tartani, muszáj volt megtudakolnom a miértjét.
- Miért hoztál el ide? – fordultam felé, és egyenesen a szemébe néztem, már amennyire oldalról lehet.
- Mert miért ne? – pillantott felém azzal a bizonyos féloldalas mosolyával. – Tudtommal még nem bűn, ha elviszem valahova az egyik legjobb barátomat – magyarázta tovább. Na, tudod, ki hiszi el!
- De… – hagytam félbe a megkezdett mondatomat. Majdnem kicsúszott a számon, hogy szerintem én nem csak a barátja vagyok, mint kiderült azon a bizonyos reggelen, amikor majdnem csókolóztunk.
- De mi? – állította le a kocsit, mivel visszaértünk a szállodához. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, de végül összeszedtem magam.
- Semmi, mindegy, nem fontos – hárítottam azonnal. Kicsit sem volt feltűnő, hogy fontosat akartam mondani, de most már mindegy. Erre csak egy sunyi mosoly volt a válasza, amiért egyszer még kapni fog. Végül én kiszálltam az autóból és visszatértem a többiekhez, Harry pedig elment.