18. rész

Sziasztok! :)
Rögtön szeretném megköszönni a komikat, és hogy a 2000 kattintást is átléptük, sokat jelent nekem <3 Továbbra se hagyjátok abba! :$
Mint láthatjátok megcsináltam a csetet is, igaz kicsit későn, de használjátok nyugodtan.
És még egyszer, utoljára kérném a Directioner-energiát a kedden lévő biosz érettségihez. Ígérem, ez az utolsó :D Ha nem felejtitek el, örülnék neki.
Azt hiszem, mindent elmondtam, kellemes olvasást! :)

U.i.: tudom, hogy rövid, a következő hosszabb lesz ;)

 

18. rész

Első utam Krisztián és Kornél szobájába vezetett. Remélem, hogy már összepakoltak, bár az kész csoda lenne.
- Segítsek? – nyitottam be hozzájuk, és ahogy láttam igencsak szükségük lenne még egy segítő kézre.
- Jó lenne – nézett fel rám Kornél, és egyből neki is kezdtem. Üres flakonok, üvegek, dobozok a kukába, ágyat nagyjából megigazítani és a ruhájukat összehajtogatni, hogy beleférjenek a bőröndjeikbe. Fél óra múlva kész is lettünk.
- Örök hála! – mosolyogtak mindketten, miután az utolsó pólót is a helyükre raktuk. Vagyis préseltük bele a bőröndbe.
- Ugyan már – legyintettem, hiszen ennél nagyobb dolgokat is megtettünk már egymásnak, egymásért, ez egy kis semmiség volt.
Miután végeztem a fiúkkal, átmentem a mi szobánkba, ahol Viki, Jeason és Nóri volt. Mindenki pakolt. Illetve Vikinek segítettek.
- Helló, fiatalság! – köszöntem vidáman, mint akin meg sem látszik, hogy kb. egy órával ezelőtt még milyen szomorú hangulata volt.
- De boldog valaki! Csak nem mondott valamit Harry? – vigyorgott Nóri.
- Nem – vigyorogtam rá vissza. – Illetve csak annyit, hogy majd kijönnek a reptérre elköszönni – feleltem egyszerűen, mire mindenki elkezdett húúú-zni.
- És hova mentetek? – faggatott tovább Nóra.
- A London Eye-hoz – mondtam, majd röviden elmeséltem, hogy mik történtek.
- Milyen Harry amúgy ez a gyerek? – kérdezte Jeason. Először meglepett, de aztán rájöttem, hogy ő még nem tudja. Neki is elmagyaráztam tömören csak, hogy tisztában legyen az alapvető dolgokkal.
Végül a nagy beszélgetés közepette – mivel időközben egymásra talált a bandánk minden tagja – elrepült az idő, és el kellett indulnunk a repülőtérre. A kisbuszba, amit kirendelt nekünk még az iskolánk, bepakoltuk a bőröndöket, majd miután mindenki beszállt, elindultunk. Fél óra múlva megérkeztünk, és elfoglaltuk a terminált. Nagyjából tíz perc múlva már meg is pillantottam mind az öt fiút, akik kiszálltak az autójukból, és egyenesen befelé tartottak. Niall, Zayn, Liam és Louis odajöttek hozzám és a „vigyázz magadra, jó legyél, még találkozunk és tartjuk a kapcsolatot!” mondatok után elengedtek, majd Harry következett.
- Amint van egy kis időd telefonálj, rendben? – ölelt magához szorosan.
- Igen is – mosolyogtam rá, miután elengedett egy kicsit.
- És el ne merj felejteni minket! – nevetett végre, amitől egy kicsivel nekem is jobb kedvem lett.
- Titeket lehetetlenség lenne – röhögtem, és újból magamhoz húztam göndör fejét. – Legyetek jók, fiúk! – léptem el Harrytől, és összeborultunk egy utolsó csoportos ölelésre. Végül, hogy ne késsük le a gépet el kellett válnunk, és elindultam a többiekkel. Az ajtóból még intettem egyet nekik, majd letelepedtem Viki mellé.
- Veletek mi lesz? – fordult felém ezzel az érdekes kérdéssel. Nem igazán értettem, hogy mire gondol.
- Kikkel?
- Veled és Harryvel – jött az egyszerű válasz. Most már érthetőbb.
- Mi lenne? Majd tartjuk a kapcsolatot, és ha tudunk, találkozunk. – mondtam a szerintem nyilvánvalót. – Miért?
- Azt hittem, hogy elindult valami köztetek. De akkor nem? – nézett rám meglepődve. Miért hiszi azt mindenki, hogy járunk?
- Nem – mondtam kicsit habozva, mert eszembe jutott a majdnem csók. – Na, de inkább arról mesélj, hogy veletek mi lesz? – váltottam témát. Ez tuti érdekesebb, mint én meg Harry.
- Sokat gondolkoztunk mire meghoztuk ezt a döntést, de végül abban egyeztünk meg, hogy kivesz egy hét szabadságot, amíg mi Párizsban vagyunk, és velünk lesz. Szóval nem lenne nagy baj, ha én vele lennék egy szobában? – tette fel óvatosan a kérdést, amire nekem egyből mosolyra húzódott a szám.
- Nem, dehogy! Élvezzétek ki, hogy együtt lehettek – öleltem meg, majd még beszélgettünk egy kicsit, aztán kerestem egy viszonylag nyugalmas helyet. Megint az ablakon néztem kifelé pont, mint egy hete. Akkor még teljesen máson járt az agyam, azon hogyan jutottunk el idáig, most meg, hogy mennyire fog hiányozni nekem London a benne élő öt imádni valóan őrült sráccal. Egy hét alatt mennyi minden megváltozott, szinte felfordult az életem. Legalábbis a magánéletem biztos.
Amúgy nem értem Harry miért volt még délután úgy letörve. Mintha nem létezne olyan, hogy telefon, internet, skype, facebook, twitter, webcam és hasonlók. A mai világban simán át lehet lépni a távolságot. Jó, mondjuk az a legjobb, ha személyesen találkozol valakivel, de addig is az előbb említettek a segítségünkre lesznek. Amúgy meg ők a One Direction, nekik nem igazán szerepel a szótárukban a „lehetetlen” szó.
Nem sokkal később csatlakoztam a többiekhez, akikkel szinte repül az idő, így hamar eljött a leszállás ideje. Most is minden ugyanúgy zajlott, mint amikor Rómába, Madridba vagy Londonba érkeztünk: leszállás, bőröndök összeszedése, út a hotelba és a szobák felosztása.