If you give me the chance... 1.

Helló! :)
Mint látjátok, nem új részt hoztam, hanem egy újabb one shot-ot!
Azt hiszem, már tavasz környékén nekikezdtem ennek a megírásának, de abbahagytam, mert nem volt ihletem. Aztán múlthéten újra elővettem, és szerencsére bepótoltam a lemaradást, így úgy döntöttem, hogy megosztom ezt a történetet veletek is :)
Nem lesz olyan hosszú, mint a Larrys one shot volt, nagyon max. 5 részt terveztem, és nem valamelyik 1D-s bromance-ról fog szólni. Az első részben nem igazán történik nagy valami, az egyik főszereplőnk életét ismerhetjük meg. A továbbiakban felpörögnek az események, ígérem! ;)
A véleményeteket pedig várom, akár komi, akár pipa formájában.
Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást Rose és Niall történetéhez! :)xx

 

1. rész

Ez az este is ugyanúgy indult, mint az eddigiek az utóbbi hónapokban. Felvettem egy alig takaró mini ruhát, magas sarkút, kihívóra sminkeltem magam, és egy kis táskába bepakoltam pár fontosabb dolgot. Bezártam az albérletem ajtaját, a lakáskulcsot szintén besüllyesztettem a retikülömbe, és elindultam lefelé a lépcsőházban. Irány dolgozni!
Foghattam volna taxit, de mivel a sztriptíz bár nincs olyan messze, gyalog mentem. Igen, ott dolgozok táncosként. Nem ez volt az álmom gyerekként, de úgy jöttek össze a dolgok, hogy nem volt választásom. 15 éves voltam, amikor anyával és apával hazafelé tartottunk autóval egy kirándulásról. Egy elrohanó állat megzavarta az előttünk lévő sofőrt, és áttért a másik sávba, onnan pedig a másik autóval együtt valahogy nekünk csapódtak. Apa elég hamar automatikusan elfordította a kormányt, így csak a kocsi elejében keletkezett nagy kár, ahol anya és apa ült, a vége nagyjából épségben maradt, ahol én voltam. Az előttem lévő két ülésnek nagy szerepe volt abban, hogy túléltem, könnyebb sérülésekkel megúsztam. Anya és apa viszont nem, a helyszínen meghaltak, bár ezt akkor még nem tudtam. A másik két autóban lévők hívtak segítséget, a mentők egyből kórházba vittek minket, ahol ellátták a sérüléseimet, és még bent tartottak pár napig. Másnapig semmit sem tudtam a szüleimről. Délután jött be az orvosom, és közölte velem, hogy már nem tudtak rajtuk segíteni. Akkor azt hittem, hogy vége az életemnek. 15 évesen egyedül maradtam a nagyvilágban, hiszen testvérem se volt. Egy hétig feküdtem bent, amíg próbáltam feldolgozni, hogy az egész életem tönkrement. Aztán elengedtek, bár nem volt hova mennem, így ez alatt az idő alatt kerestek nekem árvaházat. Na, az a három év, amit ott töltöttem maga volt a pokol! Gyűlöltem az a helyet. Amikor megérkeztem oda kb. senkivel nem beszéltem, csak ha hozzám szóltak. Ez az évek múlásával nem sokat változott, annyi eltérés volt, hogy jobban ismertem már az ott élőket, és ha megszólaltam, akkor többnyire beszólogattam. Eleinte még megpróbáltak nevelőszülőkhöz adni, de egy év után rájöttek, hogy sosem fognak nekem megfelelő családot találni, hacsak vissza nem hozzák nekem a régit, ami, ugye, lehetetlenség. Az egész bent töltött éveim alatt azon gondolkoztam, mi lesz velem, ha elmegyek onnan. Igazából soha nem tudtam felfogni, hogy a szüleim nincsenek már velem, így hosszú idő kellett, amíg kitaláltam, hogyan fogom folytatni az életem. 17 évesen jutott eszembe, hogy amint nagykorú leszek, elmegyek onnan. Mondjuk úgyis kiraktak volna mondván, már felnőttem. Életem egyik legboldogabb napja volt, amikor elhagytam az árvaházat. Hála az égnek, volt bent internet, így már lefoglaltam egy albérletet, és mivel jó magaviseletű voltam, kaptam némi pénzt, hogy az első pár hónapot ki tudjam fizetni. Nem volt sok cuccom, tehát túl sok bútorra sem volt szükségem. Napokig keresgéltem állás után, amikor egy férfi jött oda hozzám az utcán, miközben egy újságban voltam elmerülve. Azt mondta, hogy messziről megfigyelt, és tudna egy nekem való munkát, így lettem sztriptíz táncos. Már akkor is utáltam, de szükségem volt a pénzre, hiszen nemcsak a lakásra, hanem a kajára is kellett. Először elég prűd voltam, de ahogy teltek a hetek, úgy vetkőztem ki magamból és a ruháimból is. Baráti viszonyt alakítottam ki még néhány táncos lánnyal, és a főnökkel is jóban voltam. Pár hónap után adtak a kezembe először füvet és drogot. Az előtt egyiket se próbáltam és nem is akartam, de mindenki mondta, hogy nem lesz semmi baj, így beleegyeztem mondván, egy használattól még nem lesz világvége.
Azóta eltelt valamivel több, mint egy év. Füvet és drogot néha még a mai napig használok, de nem vagyok függő. Ha megkínálnak, elfogadom, hiszen nem lenne rá pénzem. Még most is abban az albérletben lakom, amit az árvaházban néztem, szerencsére sikerült megtartanom. Bár volt párszor, hogy alig bírtam kifizetni. Inkább nem ettem, csak legyen rá pénz, így az alakomra nem lehet panaszom. Meg, aztán ha táncosnő az ember – akármilyen táncosnő –, az alakja szinte tökéletes.
- Szia, Rose! – intett felém Rebecca, az egyik táncos lány, akivel jó kapcsolatba lettem. Rámosolyogtam, miközben lefelé mentem a lépcsőn a bejáratnál. – Kiheverted a tegnap estét? – nevetett, és mindkettőnknek eszébe jutott. Elég annyit tudni róla, hogy sokat ittam és kicsit be voltam szívva.
- Hát, nem egészen. Simán átaludtam volna ezt a napot, ha nem kellett volna bejönnöm – sétáltam a bárpulthoz, majd leültem az egyik székre.
- Meddig aludtál? – érdeklődött, és elém rakott egy poharat, majd töltött bele szénsavmentes ásványvizet. Mást nem is bírtam volna meginni még.
- Reggel hazaértem hatkor, és este nyolcig – adtam választ röviden.
- Az szép – bólogatott elismerően, mire felnevettem, és belekortyoltam a vízbe.
- Hogy-hogy ilyen korán itt vagy? – fogadott a főnököm, Philip ezzel a kérdéssel, miután észrevett.
- Nem volt otthon semmi dolgom, szóval előbb elkészültem – vontam vállat.
- És milyen szép vagy! Ma este különösen! Te leszel a középső rúdnál! – adta ki a „parancsot” a végigmérésem után. Beleegyezően bólintottam. Nem mintha bármi beleszólásom lett volna.
Elmentem hátra, az öltözőmhöz, és leültem a tükrös fésülködőasztalhoz tartozó székre. Belenéztem a tükörbe. Nem szerettem magamat. Nem szerettem a munkámat, hiába találtam itt néhány olyan embert, akivel egy kicsit jóba lettem. Nem szerettem az életem. Nem ilyet akartam. Úgy érzem, mintha a társadalom legalján lennék, amiért ez a munkahelyem. Soha nem gondoltam volna, hogy ide fogok jutni, soha. Mindig is ki akartam törni innen, de soha sem sikerült. És soha nem is fog.
- Ne agyalj, hanem kapd össze magad! Philip szeretné látni a táncot, mielőtt a közönségnek előadod – nyitotta ki az ajtót Rebecca. Csak intettem, hogy rendben. Bár Becca nem a legjobb barátnőm, sokszor beszélgettem vele. Ő valahogy könnyen kiismert, amikor találkoztunk, így valamennyire tudja, hogy milyen vagyok belülről. Segítünk egymásnak, ha szükség van rá.
Gyorsan át is öltöztem a munkaruhámba, ami egy falatnyi bikiniből, egy ahhoz tartozó egybe részes rövid szoknyából és egy vékony kendőből állt. Kivettem a hozzávaló magas sarkút, és kimentem. Végig sétáltam a folyosón, míg eljutottam a pult felőli ajtóhoz. Philip már ott ült a középső rúdhoz legközelebb eső széken. Intett, hogy kezdhetem, így felsétáltam a színpadra.
- Gratulálok! Engem meghódítottál – tapsolt elismerően, mikor befejeztem.
- Örülök, de nem ez volt a cél – nevettem, miközben összeszedtem a ruháim.
- Te leszel az este fénypontja, úgyhogy ne merészeld elszúrni, érthető? – nézett rám szúrós szemekkel, de látszott rajta, hogy nem gondolja annyira véresen komolyan. Bólintottam egyet mosolyogva. – Helyes! – csapott egyet a fenekemre, amikor elhaladtam mellette, hogy visszamehessek az öltözőmbe.
Philip mindig is ilyen volt. Csak olyan lányokat alkalmazott, akik neki is tetszettek. A legtöbbje meg is volt neki, egy-két kivétel akadt, köztük én is. Nálam is bepróbálkozott, de megmondtam neki, hogy én érzelmileg nem állok rá készen. Ezt meglepő módon elfogadta, talán mert ismerte az elmúlt négy évemet. Onnantól kezdve csak ilyen apróbb kacér megjegyzéseket vagy mozdulatokat tett, amiket már megszoktam.
Amint beértem az öltözőmbe, megigazították a sminkemet, még élénkebbre festették. Újra felvettem az egybe részes rövid szoknyát és a kendőt magamra kötöttem, majd megcsinálták a hajamat.
Philip sokat költött erre a sztriptízbárra, ami látszott is rajta. Már akkor elég jól ment, amikor idekerültem, és most, egy évvel később csak népszerűbb lett. Természetesen ezzel megegyezően nőtt az először alacsony fizetésem is, így az anyagi problémáim nagy része megszűnt. Most már több minden van a lakásomban, mint a beköltözésemkor, mind ruhák, mind bútorok terén. Ezért is nem váltottam még munkahelyet. Itt kapok annyi pénzt, hogy ki tudjam fizetni mindazt, amire szükségem van. Ha váltanék tuti, hogy kevesebb lenne a fizetésem, mint most, és megint nélkülöznöm kellene egy ideig. Azt még egyszer nem fogom megcsinálni! Inkább dolgozok itt még pár hónapig és gyűjtögetek. Ha elég tartalékom lesz, majd akkor kezdek el más munka után nézni. Addig meg kibírom, ha már ezt az egy évet is kibírtam.
- Rose, nemsokára te jössz – szólt be az egyik előttem fellépő táncos lány, mire elfordítottam a fejem a tükörtől. Miután becsukta maga mögött az ajtót, visszanéztem. Vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam. Felálltam, még egyszer leellenőriztem, hogy jól nézek-e ki, és miután megfelelőnek találtam, kiléptem a folyosóra. Elmentem a színpad hátsó bejáratához, ahol már várt Philip.
- Csak ügyesen! Úgy, mint nekem! – veregetett vállba kedvesen.
- Ne aggódj, nem először csinálom! – nevettem fel, majd még egyszer utoljára végig pörgettem a fejemben a koreográfiát.
- Most pedig fogadják élvezettel az est fénypontját, Red Rose-t! – kiáltotta be az úgymond műsorvezető, én pedig felléptem a színpadra. Természetesen minden fény rám szegeződött, a zene lassan elindult. Még nem kezdtem bele a táncba, csak sétálgattam a seggemet riszálva a rúd körül. Szemimmel végig pásztáztam a közönséget, elég sokan voltak. Egyszer csak mintha valaki ismerőst láttam volna meg, de csupán egy pillanatra néztem oda. Túl feltűnő lett volna, ha egy bizonyos személyt figyelek egész végig. A zene gyorsult velem együtt. A kendőt leszedtem a vállamról, köröztem vele a fejem fölött, majd a rúdra kötöttem és beálltam elé. Belekezdtem a táncba, így végre egy kicsivel több időm lett jobban megnézni azt az ismerős arcot. Szerencsémre közelebb is jött, látszott a szőke haja, kék szemei szinte világítottak a félhomályban. Farmert viselt fehér pólóval, tehát átlagos volt, de nekem valahonnan mégis rémlett, hogy már láttam valahol. Szépen lassan elkezdtem leszedni magamról az egybe részes rövid szoknyát, a férfihangok pedig ezzel együtt lettek hangosabbak, de az a szőke srác szinte rezzenéstelen arccal bámult rám. Figyelte minden mozdulatomat, és magamon is éreztem, már csaknem égette a bőrömet. Levettem a szoknyát, a férfiak elkezdtek fütyülni, én pedig megpörgettem a fejem fölött, miközben kisterpeszben álltam és ringattam a csípőmet, majd a közönség soraiba dobtam. Erre kezdtek előtörni az „állathangok”. A kivételt ismét a szőke srác képezte, de már látszott az arcán, hogy felkeltettem az érdeklődését. Mondjuk jó hogy, ha már egy falatnyi bikiniben rázom magam előtte… Miközben a rúd körül járkáltam, hirtelen megjelent mellette még másik négy srác. Nem láttam őket jól a távolság és a félhomály miatt, de ők is olyanok voltak, mintha ismerném őket, és mellesleg nem néztek ki rosszul. Most már mind az öten figyeltek, láttam, ahogy sugdolóznak, gondolom rólam vagy rólam is. A göndör ráadásul elég intenzíven hívogatott a szemével, de próbáltam nem rá koncentrálni, hiszen én most dolgozok, nem pasizok. Persze a többieket is eléggé lekötöttem, de megfigyelésem szerint legjobban a szőkét. Elérkezett az a pillanat, amikor a rúdon folytattam tovább a táncot, így őket nem nézhettem tovább, sajnos vagy nem sajnos. Felkapaszkodtam, és csináltam azokat a gyakorlatokat, amelyeket előzőleg jól begyakoroltam. Voltam fejjel lefelé, vagy amikor csak a lábammal, kezemmel tartottam magam, és egészen kicsavart mozdulatokat is produkáltam. A közönség természetesen imádta az előadásomat, az enyéimért mindig odáig voltak. Amikor végeztem, a kendőmet leszedtem a rúdról, háttal álltam a közönségnek, majd hátradobtam nekik. Megfordultam, és akkor láttam, hogy pont a szőke sráchoz sikerült céloznom. Elmosolyodtam, elhadartam pár köszönömöt, küldtem néhány puszit, és lejöttem a tánctérről.
- Nagyszerű voltál, imádtak téged! – fogadott Philip. – Holnapra kapsz szabadnapot – mondta, majd ment is tovább a dolgára. Nem is tudtam megszólalni, mert még levegőért küzdöttem, aztán visszamentem átöltözni. Szokásomhoz híven csak levettem a fellépő ruhámat, és vissza azt, amiben jöttem, mivel ha dolgozok, mindig itt maradok még egy kicsit bulizni. Ritka, ha nem így teszek. Meg aztán az alkohol ingyen van nekem, tehát nyomós ok. Nem egyszer rúgtam már be itt a barátaimmal, amire persze nem vagyok nagyon büszke, de a szüleim halála miatt még mindig nem tudott megnyugodni a lelkem. Mint sokan mások, én is a piához fordultam, illetve néha a drogokhoz vagy a fűhöz. Erőset sosem használtam belőlük, és csak akkor, ha szükségem volt rá, na meg, ha kaptam.
- Te lennél Red Rose? – hallottam meg magam mellett egy hangot, miközben a pultnál szürcsölgettem – most még csak – egy koktélt.
- Igen. Segíthetek valamiben? – fordultam a hang tulajdonosához, akiben legnagyobb meglepetésemre a szőke hajú srácot fedeztem fel.
- Öhm… csak tudod, nagyon lenyűgöztél. Minden tiszteletem a tiéd, hogy ilyen gyakorlatokat meg tudsz csinálni – ült le a jobbomon lévő székre, és rendelt magának egy italt.
- Köszönöm. Örülök, hogy tetszett! – hadartam a mára már szinte sablonszöveget, hiszen nem egyszer volt, hogy ugyanígy leszólítottak és megdicsértek páran.
- Elárulnád a rendes nevedet is? – szegezte nekem a kérdést óvatosan a szöszi.
- Rose Morgan. Mi a tiéd? – érdeklődtem elég hanyag hangnemben.
- Niall Horan – na, itt kaptam majdnem szívinfarktust. A koktélomat alig bírtam a számban tartani. Létezik az, hogy leszólított engem Niall Horan?